Himer Zoltán - Szilvássy Zoltán (szerk.): A magyar iparjogvédelem 75 éve (1970)

Nemzetközi iparjogvédelmi kapcsolataink fejlődése

rek egységesítésének gondolatát is felvetette, azonban számos olyan alapelvet tartalmazott, amelyet a résztvevő államok többsége nem fogadott el. Ezért - francia kezdeményezésre - újabb, csupán a legalapvetőbb elveket felölelő tervezetet dolgoztak ki, amit az ugyancsak Párizsban megtartott 1880. évi III. Nemzetközi Szabadalmi Kongresszuson, tizennyolc állam képviselőinek részvételével megvitattak. Ez a tervezet képezte alapját a Párizsban megrendezett IV. Nemzetközi Szabadalmi Kongresszuson egyhangúlag elfogadott és 1883. március 20-án aláírt Párizsi Uniós Egyezménynek.

Az egyezményt előkészítő kongresszusokon Magyarország képviselői is részt vettek és tevékeny szerepet vállaltak. A trocaderói kongresszus üléseinek egyik elnöke az osztrák-magyar közös kereskedelemügyi miniszter volt. Az egyezményt létrehozó 1883. évi kongresszusról viszont Magyarország távol maradt, s bár az unió továbbfejlesztésére is kezdettől fogva hatást gyakorolt, csatlakozására csak több mint huszonöt esztendő elteltével került sor.

Az ipari tulajdon oltalmára létesült nemzetközi egyezményt (Convention internationale pour la protection de la propriété industrielle) tizenegy állam kötötte meg és az közöttük 1884. július 7-én lépett hatályba. Az alapítók voltak: Belgium, Brazília, Francia- ország, Guatemala, Németalföld, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Szal- vador és Szerbia. Feltűnő viszont, hogy Ausztria-Magyarországon kívül több olyan ipari hatalom, mint Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és Németország távol maradt az uniótól. Az első lépésben tehát nem sikerült az iparjogvédelmi többoldalú együttműködést széles nemzetközi alapokra helyezni. Ennek ellenére az unió létrejötte mérföldkövet jelentett az államok iparjogvédelmi kapcsolatainak történetében. Megnyitotta az együttműködés kiszélesítésének távlatait, befolyást gyakorolt az unión kívüli államok nemzeti törvényhozásának fejlődésére is.

Az egyezmény jelentőségének felmérésére - anélkül, hogy a részletszabályok elemzésébe bocsátkoznánk - szükségessé teszi alapvető elveinek legalább vázlatos áttekintését.

Az egyezményben megfogalmazott egyenlő elbánás elve a találmányok, az ipari minták, a gyári vagy kereskedelmi védjegyek, valamint a kereskedelmi cégek védelmét illetően az uniós államok polgárai, alattvalói, a területükön lakó - ipari vagy kereskedelmi teleppel rendelkező - személyek számára az összes szerződő államban a belföldiekkel azonos jogokat biztosít.

Az egyezmény megteremtette az uniós elsőbbség intézményét, biztosítva ezáltal, hogy az első bejelentés után bekövetkezett tények a meghatározott időn belül a többi szerződő államban tett bejelentésekkel szemben ne legyenek érvényesíthetők. Az uniós elsőbbség kedvezménye mindmáig az unió által biztosított legfőbb előnyök egyike. Az alapegyezmény az elsőbbségi határidőt a szabadalmi bejelentésekre hat hónapban, a védjegy- és ipari minta bejelentésekre nézve pedig három hónapban szabta meg. Ezek az uniós határidők a tengerentúli országok tekintetében egy hónappal meghosszabbodtak.

Az egyezmény kinyilvánította a behozatal szabadságát. E szabály felvételét az indokolta, hogy egyes államok nemzeti jogszabályai (pl. az 1844. évi francia törvény) szerint a szabadalom érvénytelenítését eredményezte, ha a szabadalmas a szabadalom tárgyával egyező terméket hozott be külföldről. Az egyezmény folytán az uniós államok viszonyában ezek a rendelkezések tovább nem voltak alkalmazhatók. A behozatal szabadságának ellensúlyozására azonban az egyezmény előírta a belföldi gyakorlatbavételi kényszert. Ennek a szabálynak a merev szigorán csak a későbbi revíziók során enyhítettek.

100