Gelléri Mór: A magyar ipar úttörői: élet- és jellemrajzok (Budapest, 1887)

Előszó

XIII

Ez előzetes megjegyzések után a „Magyar Ipar Úttörői“-t nyugodtan adom át ;i közönség használatára. Meg vagyok róla győződve, hogy átalában méltányolni fogják a nemes czélt, mely e munka megírásánál vezetett; s méltányolni kell azt is, hogy az itt-ott mutatkozó hézagok daczára is közhasználatra bocsájtatott e mű.

Úgy vagyok vele, mint az építész, a ki épülete tervét elkészítve, meg van győződve, hogy az jó és szép. Az épületben — ha külső díszítése és kiegészítése nincs is még teljesen befejezve — lehet már lakni. Majd eljönnek a mesteremberek és befejezik az épületet s minden hézagot elsimít a kőműves vakoló kanalával.

Nem tudom, lesz-e még alkalmam e munkát tökó- lyesbíteni, kiegészíteni s én leszek-e az a kőműves, kire a kiegészítés és befejezés munkája vár. De leghőbb vágyam volna e munkát teljesíteni. Nem ismerek emelőbb tudatot, mint azt, mikor egy-egy férfiúnak érdemeit elismeréssel jutalmazzuk. Nem lehet oly fölemelő annak az érzete, ki küzdelmei, fáradozásai és sikerei fejében az elismerés koszorúját átveszi, mint annak, a ki azt átadja. És ebben sem az az emelő érzet, hogy ez vagy amaz tudomásul veszi e tényt, hanem éppen az, hogy régi és mai jeleseink látják, hogy küzdelmeiket és fáradalmaikat éber szemmel kisérik, sikereiket és vívmányaikat méltányolják. És ezt látva, talán a későbbi nemzedékek is több lelkesedéssel és buzgalommal haladnak e pályán, melyen eddig oly kevés volt a babér.

E mű tökéletesítése és kiegészítése különben sohasem lesz befejezhető. A régiek nyomába újak jönnek, érdemek érdemekre halmozódnak s a krónikásnak mindig lesz kiegészíteni valója. Es ha ez irányban az eddig járatlan utat egyengetnem sikerült s példámat kellő tapintattal és diszkréczióval mások is követik, bizonyára nem fog feleslegesnek látszani az a kezdeményezés, melynek eredménye gyanánt a „Magyar Ipar Úttörői“-nek e kötetét a nagy közönség használatára bocsájtom.

Budapest, 1887. junius 1.

Gelléri Mór.