Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 6. szám - Tanulmányok. Dr. Osman Péter: A kockázatitőke-típusú finanszírozásról
10 Dr. Osman Péter dező jogszabálynak kell intézkednie, annak céljai és szempontrendszere szerint arról, hogy befektethetnek-e kockázati tőkébe, s ha igen, milyen óvatossági keretek között. A jogalkotónak, továbbá a nyugdíjpénztárak biztonságos működéséért felelős szerveknek ugyanakkor elvitathatatlan joguk, hogy - ha úgy látják jónak - az ilyen befektetések engedélyezéséhez a kockázati tőke működésére vonatkozó jogszabályban igényeljenek megfelelő garanciákat. Nézzük tehát, valójában mit is tud tenni a kockázatitőke-törvény annak érdekében, hogy a hazai nyugdíjalapok befektessenek a honi kockázatitőke-alapokba. A jogalkotó a törvényi szabályozás oldaláról végső soron ebben a törvényben is megnyithatja, illetve tágíthatja ennek a lehetőségét. Ezzel azonban legfeljebb elvi lehetőséget nyit, a nyugdíjalapok viszont e lehetőséggel továbbra is saját megfontolásaik szerint élnek majd. Újabb kérdés tehát, vajon ezen túlmenően mit tehet a kockázatitőke-törvény azért, hogy nagyobb hajlandóságuk legyen ide befektetni. Úgy tűnik, nem sokat. Kötelező jelleggel előírhat a hatálya alá tartozó kockázatitőke-cégeknek és -alapoknak óvatossági rendszabályokat, amint azt ma is teszi. Azonban ha belegondolunk a kockázati tőke forrásgyűjtésének természetébe, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ilyen rendelkezéseknek különösebb bátorító hatása várhatóan aligha lehet. Az a kapcsolat, amelynek keretében a pénztulajdonos befektetésre átadja pénzét a kockázati tőkésnek, az iránta való igen erős bizalomra támaszkodik. Ezt csak akkor teszi, ha megbízik abban, hogy az utóbbi kellően nagy hozzáértéssel és gondossággal választja meg a befektetéseit, nagy szaktudással és gondossággal menedzseli azokat és vonja majd ki belőlük a tőkét és annak hozamát. E fázisok mindegyike kritikus jelentőségű, hiszen bármelyiken önmagában is el lehet bukni nemcsak a befektetéstől várt hozamot, de magának a tőkének is jelentős részét vagy akár az egészét. A jól felkészült pénztulajdonos tisztában van azzal is, hogy közte és a kockázati tőkés között ebben a vonatkozásban lényegében megbízó-ügynök viszony van, annak pedig mindig jelen lévő fontos vonása, hogy a megbízó soha nem tudja teljes körűen, vagy akár csak minden lényeges részletre kiterjedően is figyelemmel kísérni ügynöke tevékenységét, az ő javára, esetleg kárára hozott üzleti döntéseit. Ez ismét eleve arra vezet vissza, hogy a kockázati tőkés iránti bizalom elengedhetetlen ebben a kapcsolatban. A nyugdíjalapok számára amúgy nagyon ésszerűtlen is lenne, hogy befektetésük biztonsága érdekében érdemben ellenőrizni igyekezzenek a pénzüket kezelő kockázati tőkés szakmai tevékenységét. Nekik a kérdéses vagyonukat kezelő pénzügyi közvetitő ésszerű megoldásként éppen arra szolgál, hogy ne kelljen nekik maguknak kiépíteni, fenntartani és működtetni mindazt a szakmai felkészültséget, amely a befektetési portfolió kialakításához és aktív menedzseléséhez szükséges. Kritikus jelentőségű tényező továbbá az is, hogy a kockázatitőke-típusú befektetéssel a befektető a pénzét egy nagyrészt továbbra is egy mások kezében lévő vállalkozás jövőbeni fejlődésére, jövedelemszerző képességének erőteljes növekedésére teszi fel. Úgy kell megválasztania a befektetéseivel működő cégeket, és úgy kell hozzájárulnia azoknak a jövőbeni piaci/gazdasági akadálypályán való előrehaladásához, hogy teljesüljenek a hozam elvárásai. Könnyű belátni, hogy az ilyesfajta befektetés legalább annyira művészet, mint tudomány. A nyugdíjalapoknak a kockázati tőkébe történő befektetés a saját portfoliójuknak mindenképpen csak egy viszonylag kis hányadát teheti ki, azért viszont nem éri meg nekik, hogy maguk váljanak e befektetési ág mestereivé. Ez is oda vezet, hogy nekik olyan pénzügyi közvetítő kell, amely megbízhatóan elvégzi ezt a számukra. Tehát megbízhatóság. Nézzük, mit adhat ehhez a törvény. Adhat-e szakmai útmutatást? Kötelezően biztosan nem. Márcsak azért sem, mert ha megtenné, azzal a jogalkotó átvállalná a tevékenységért viselt felelősséget a kockázati tőkéstől. Továbbá azért sem, mert technikailag is lehetetlen lenne törvényben szabályozni, hogyan járjon el a kockázati tőkés, akinek egy sokváltozós és olykor igen gyorsan változó gazdasági környezetben kell kialakítania, folyamatosan optimalizálnia és sikerre vinnie befektetési stratégiáját, azaz törvényben előírni, hogyan kell jól végezni egy olyan bonyolult tevékenységet, mint a vállalkozásokba történő tőkebefektetés. Ha csak visszagondolunk arra, hogy az ilyen befektetés legalább annyira művészet, mint tudomány, s az igazán jó kockázati tőkés a maga pályáján nagyjából ugyanazt a minőséget képviseli, mint a sakkozásban a nagymesterek, akkor aligha kerülhető el a következtetés, hogy Isten óvjon attól, hogy törvény írja elő a kockázati tőkésnek a szakmai megfontolásokat. Amint arra már utaltunk, előírhat a törvény kötelezően betartandó óvatossági rendszabályokat, amint azt nálunk ténylegesen teszi is. Ennek célszerűségét illetően a következőket érdemes mérlegelni. Egészen nyilvánvaló, hogy legfeljebb csak igen korlátozott mértékben veheti el a kockázati tőkésektől azok döntési és cselekvési szabadságát, hiszen minden ilyen megszorítás ronthatja tevékenységük gazdasági eredményességét és hatékonyságát. Ebből viszont szükségképpen következik, hogy a törvényben előírt óvatossági rendszabályok már csak ezért sem helyettesíthetik a kockázati tőkés szakszerű, körültekintő, gondos eljárását. Utaltunk arra is, hogy a kockázati tőkésnek igen sokváltozós, és olykor nagyon gyorsan változó gazdasági környezetben kell elérnie, hogy befektetései kellően sikeresek legyenek. Ennek megfelelően a törvényben előírt óvatossági rendszabályoknak elegendően nagyvonalúaknak és/ vagy rugalmasaknak kell lenniük ahhoz, hogy meghagyják a mindenkori aktuális feltételekhez, valamint azok változásaihoz való optimális alkalmazkodás lehetőségét. És ezek a rendszabályok sem törhetik meg és nem is korlátozhatják a hozam elérése érdekében tett befektetések alapvető törvényszerűségének érvényességét. Ez abban összegezhető, hogy a befektetőnek ahhoz, hogy esélye legyen nagyobb hozamot elérni a befektetésén, nagyobb kockázatot is kell vállalnia. Ennek a törvényszerűségnek az érvényesülése világosan megmutatkozik a befektetési eszközök piacán: minél kisebb kockázatot hordoz magában azok egy-egy osztálya, típusa, annál kisebb kockázati prémiummal lehet eladni őket a befektetőknek. Maradéktalanul érvényes ez, tendenciájában, a befektetési ügyletekre és bennük a befektető kockázati prémiumára is. A kockázati tőke éppen annak a mestere, hogy a nagyobb hozam elérése érdekében kockázatos befektetésekre vállalkozik, és amilyen mértékben a kötelező óvatossági rendszabályok elveszik tőle a kocká
