Iparjogvédelmi Szemle, 1999 (104. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - Tanulmányok. Dr. Palágyi Tivadar: A szabadalmi ügyvivői hivatás története Magyarországon, I. rész
A szabadalmi ügyvivői hivatás története Magyarországon -1. 15 WIPO aranyérmét vehette át nemzetközileg kimagasló ügyvivői és oktatói tevékenységéért. Immár negyvenéves ügyvivői pályafutásom alapján vállalkozom arra, hogy ne csupán a hazai szabadalmi ügyvivői kar létszámának időbeli változását ismertessem, hanem az alábbiakban értékeljem is az ügyvivők munkáját, előrebocsátva, hogy tudom, ez az értékelés - tárgyilagosságra törekvésem ellenére - nemcsak szubjektív, hanem rendkívül hiányos is lesz. Fentebb már név szerint felsoroltam azt a tizenhárom ügyvivőt, aki az első magyar szabadalmi törvény hatálybalépésének évében kapott ügyvivői jogosítványt. Említettem Kalmár Jakab kormányfőtanácsosi kinevezését és azoknak az egytől egyig kitűnő ügyvivőknek a nevét is, akik az első tizenhárom közül az 1934. évi Szabadalmi Közlöny 1. számában felsorolt 36 szabadalmi ügyvivő között szerepeltek. Itt most tiszteletadásként megemlítem e 36 ügyvivő közül még azokat a további szabadalmi ügyvivőket is, akiknek a hírnevét a szakmai hagyomány a mai napig megőrizte. Ezek: Adler Miksa, dr. Bérezi Róbert, Görgey Jordán, Harsányi Jenő, Herman Ödön, Janssen Lajos, Kalmár László, Kelemen András, Kolos Aurél, dr. Medgyes Károly, dr. Preusz Ernő, Somlai Tibor, Schwarz Gyula, Szilasi Imre, Tavy Loránd és Weissmahr Béla. Személyes ismeretségem alapján külön megemlékeztem közülük Kelemen Andrásról, Kolos Aurélról, Somlai Tiborról, Tavy Lorándról és Weissmahr Béláról. A második világháború előtt szabadalmi ügy vivői jogosítványt szerzett ügyvivők közül személyesen ismertem még Schwarz Gyulát is, akiről Somorjay azt írja visszaemlékezéseiben,(,7) hogy már a harmincas években az amerikai szabadalmi joggyakorlat olyan ismerője és művelője volt, hogy instrukcióit beadásra kész állapotban juttatta el amerikai partnereihez. Személyes ismeretség fűzött Bíró Ferenchez, aki 1937- ben szerzett ügyvivői jogosítványt is, és akinek számára kezdő ügyvivő koromban fordításokat készítettem. Ismeretségünk kezdetén, vagyis az ötvenes évek végén már csak tolókocsin tudott közlekedni, de ennek ellenére megőrizte egészséges humorát. 1971-ben- Somlai Tiborhoz hasonlóan - ő is társult a Budapesti Nemzetközi Ügyvédi Munkaközösséggel, és annak ügyvivőjeként dolgozott 1977-ben bekövetkezett haláláig. Itt emlékezem meg az általam ismert és tisztelt dr. Lengyel Béláról is, aki 1936-tól kezdve szabadalmi bíróként dolgozott és 1942-ben szerzett ügyvivői jogosítványt. Ügyvivői magánirodáját 1950-ig tartotta fenn. Ekkor - az ügyvivői képesítéssel rendelkező és ügyvivőként tevékenykedő kollégák között az egész világon egyedülálló módon - egyetemi tanárként, majd 1952-től kezdve tanszékvezetőként'folytatta pályafutását az Eötvös Loránd Tudományegyetem Általános és Szervetlen Kémiai Tanszékén 1972-ig. Ezt követően tudományos tanácsadóként dolgozott 1981-ig. 1990- ben hunyt el, 87 éves korában. Igen jó megjelenésű, elegáns férfi volt, aki nemcsak hogy elismerésre méltó színvonalon végezte ügyvivői munkáját, hanem a szabadalmi jog területén szakcikkeket és egy, a Mérnöki Továbbképző Intézet által 1942-ben kiadott szakkönyvet is írt „A szabadalom és annak iparfejlesztő jelentősége” címmel. Somorjay még számos ügyvivőt említ név szerint a „kiváló szabadalmi ügyvivői kar” tagjai közül.(17) Úgy vélem, hogy ez a néhány kiragadott példa, valamint a belépésemkor a Danubiában dolgozó régi ügyvivőkről fentebb ismertetett emlékeim is kellően megalapozzák azt a szakmai körökben általánosan elfogadott véleményt, hogy a magyar szabadalmi ügyvivői kar a második világháború előtt mind szakmai, mind erkölcsi téren magas színvonalon állt. A kortárs óhatatlan elfogultsága miatt nehezebb véleményt mondani a háború után ügyvivői jogosítványt nyert szabadalmi ügyvivőkről. Vannak azonban olyan tények, amelyek ismerete lehetővé tesz néhány általános és tárgyilagos megállapítást. Az egyik ilyen tény, hogy Magyarországon az iparjogvédelmi kultúra színvonala a rendszerváltás előtt is a legmagasabb volt az ún. szocialista országok körén belül. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy gyakorlatilag mindig működtek a Danubián kívül is olyan szabadalmi ügyvivők, akik lehetővé tették egyrészt a magyar találmányok szabadalmazását mind belföldön, mind külföldön, másrészt a külföldi bejelentők számára is kielégítő oltalmi jogok megszerzését Magyarországon. Ezek a vállalati és - 1976-ig - magán ügyvivők is őrizték a nemes szakmai hagyományokat, és gyakorlati tevékenységükkel hozzájárultak a szabadalmi ügyvivői kar szakmai színvonalának fenntartásához. A külföldi bejelentők által benyújtott hazai szabadalmi bejelentések számának a háború utáni alakulása is bizonyítja, hogy a pártállami időkben is folyamatosan működött egy olyan szabadalmi ügyvivői kar, amelynek hiánya esetén a külföldi bejelentők jelentős része valószínűleg lemondott volna a magyar szabadalmi oltalom megszerzéséről, hiszen az ismert szakmai mondás szerint ,jobb szabadalom nélkül, mint rossz szabadalommal”. Emellett azt is érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon még abban a rövid, mintegy nyolc évig tartó időszakban is lehetett hagyományos szabadalmi oltalmat is kapni, amikor érvényben volt a szerzői tanúsítványos rendszer. Az utóbbinak 1957-ben történt megszüntetése után viszont az OTH elnökei eredményesen álltak ellen annak a szovjet nyomásnak, amely a szerzői tanúsítvány újbóli bevezetését szorgalmazta. Ugyanakkor az OTH elővizsgálói között egyre nagyobb számban voltak képviselve a szabadalmi ügyvivői kar tagjai, és ettől függetlenül is fokozatosanjavult az elővizsgálók - mai szóhasználattal: szabadalmi elbírálók - szakmai tudása, ami — a magyar szabadalmi ügyvivők színvonalas képviseleti munkájával együtt - a külföldi bejelentők számára biztosítékot nyújtott ahhoz, hogy érdemes legyen Magyarországon szabadalmat szerezni. A szabadalmi ügyvivői karnak volt köszönhető az is, hogy azok a szabadalmi jogviták, amelyeket a háború után külföldi szabadalmasok folytattak mind itthon, mind külföldön többnyire gyógyszeripari magyar vállalatokkal, általában a magyar félre nézve kedvezően végződtek. Ez a hivatalos képviseletet ellátó ügyvivők kitűnő munkája mellett annak volt köszönhető, hogy a nagy magyar gyógyszergyáraknál az ötvenes évektől kezdve gyakorlatilag mindig dolgozott legalább egy olyan szabadalmi ügyvivő, aki munkáját magas szakmai szinten művelte. Első
