Iparjogvédelmi Szemle, 1998 (103. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 3. szám - Dr. Palágyi Tivadar: A Közösségi Szabadalomról
12 Dr. Palágyi Tivadar bejelentőnek bejelentésében egyértelműen ki kell nyilvánítania, hogy melyik megoldást választja. Ha azt nyilatkozza, hogy nem kíván közösségi szabadalmat, ez a nyilatkozata megváltoztathatatlan. Az Egyezménynek a közösségi szabadalmak nyelvéről rendelkező fejezete kimondja, hogy az Európai Szabadalmi Hivatal valamelyik hivatalos nyelvét kell használni, de a közösségi szabadalmi bejelentések igénypontjait az összes szerződő állam hivatalos nyelvére is le kell fordítani, ha az nem angol, francia vagy német. Egy átmeneti időtartamon keresztül - amelyet csak az EGK Tanácsának egyhangú döntése alapján lehet megszüntetni - bármelyik szerződő állam a közösségi szabadalom leírásának a saját hivatalos nyelvére való lefordítását követelheti ahhoz, hogy a szabadalom az illető ország területén kizárólagos jogot adjon. Az Egyezmény utolsó fejezetében intézkednek többek között arról, hogy az Egyezmény nem befolyásolja a szerződő államokat abban, hogy nemzeti szabadalmakat is engedélyezzenek, de elvileg egy találmányt nem lehet egyidejűleg nemzeti és közösségi szabadalommal is védeni. Ebben a fejezetben rendelkeznek még a közösségi szabadalom által adott kizárólagos jogok kimerüléséről, harmadik személyek előhasználati jogáról, a kényszerengedélyről, valamint arról is, hogy a közösségi szabadalmak megsemmisítési keresetét az Európai Szabadalmi Hivatalnál kell benyújtani, míg a bitorlási pereket a nemzeti bíróságok előtt kell lefolytatni. Az 1989. december 15-én megkötött Luxemburgi Megállapodás (Agreement Relating to Community Patents) a közösségi szabadalmak bitorlására és érvényességére vonatkozó törvények egységes alkalmazása érdekében egy Közösségi Fellebbezési Bíróság (Common Appeal Court) (a továbbiakban: Fellebbezési Bíróság) felállítását írjaelő. Előszavában leszögezi, hogy az EGK-t létesítő Szerződés egyik fő célja, hogy megszüntesse az áruk szabad mozgásának akadályait, és e cél elérésének egyik megfelelő eszközeként a közösségi szabadalmi rendszer létrehozását tekinti. A közösségi szabadalmak bitorlási ügyeit a tagországok bíróságai előtt kell lefolytatni; e bíróságok határozata ellen a másodfokú nemzeti bíróságokhoz nyújtható be fellebbezés. Ezen bíróságok döntését lehet a Fellebbezési Bíróságnál megtámadni. Az 1. szakasz szerint a Megállapodás a Luxemburgi Egyezmény kiegészítését képezi. A 2. szakasz megállapítja, hogy a Fellebbezési Bíróság a közösségi jogrend egységességének biztosítása érdekében köteles felkérni az Európai Közösségi Törvényszéket (Court of Justice of the European Communities) (a továbbiakban: Törvényszék) iránymutatás adására minden olyan kérdésben, amelyben annak veszélye forog fenn, hogy a Megállapodás értelmezése ütközik az EGK-t megalapító Szerződés rendelkezéseivel. Ez a 2. szakasz azt is leszögezi, hogy amikor az EGK valamelyik tagállama úgy véli, hogy a Fellebbezési Bíróság döntése nem egyeztethető össze az előző mondatban foglalt elvvel, felkérheti a Törvényszéket állásfoglalásra. Mindazonáltal a Törvényszék állásfoglalásanem befolyásolja a Fellebbezési Bíróság döntését. A Törvényszék feladatai közé tartozik, hogy a közösségi szabadalmak vonatkozásában a nemzeti bíróságok által folytatott eljárásokban hozott döntések értelmezésével kapcsolatban előzetes megállapításokat tegyen. A Megállapodás kijelöli minden egyes tagállamnak azt a bíróságát, amelynek jogában áll a Törvényszék előzetes állásfoglalását kérni; ezek a Legfelsőbb Bíróságok, illetve Nagy- Britanniában a Lordok Háza. A Luxemburgi Megállapodást az EGK tagállamainak 1989. december 21 -ig alá kellett írniuk, de még nem mindegyik tagállam ratifikálta, és így nem is lépett hatályba. A Megállapodás nyitva áll az EGK tagállamai számára. Az aláíró államok elismerik, hogy az EGK tagjává váló államoknak csatlakozniuk kell a Megállapodáshoz. Az Európai Szabadalmi Egyezmény céljai különböznek a Közösségi Szabadalmi Egyezmény céljaitól, de egymást kiegészítik. Az Európai Szabadalmi Egyezmény célja, hogy ésszerűsítse a szabadalmak engedélyezését a müncheni Európai Szabadalmi Hivatalban lefolytatott központi elővizsgálati eljárás létrehozásával. Az Egyezmény nyitva áll bármely európai ország számára, de a csatlakozáshoz bizonyos esetekben az Európai Szabadalmi Szervezet Adminisztratív Tanácsának a meghívására van szükség. A közösségi szabadalom célja, hogy az európai szabadalom engedélyezéséből szánnazó oltalmi jogok kötegét egyetlen egységes és önálló oltalmi joggá egyesítse, amely a közösség teljes területén érvényes. A Luxemburgi Megállapodást a Tizenkettők Közössége írta alá, így azt nem érinti az 1995. évi bővítés, amikor Ausztria, Finnország és Svédország is a Közösség tagja lett. Ezért ennek a három államnak is csatlakoznia kell még a Megállapodáshoz egy olyan külön egyezménnyel, amelyet a szerződő államok és az újonnan csatlakozó államok kötnek arról, hogy a Megállapodást hogyan kell alkalmazni az új tagállamokra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen egyezményt az 1989. évi Megállapodás összes aláírójának ratifikálnia kell, ami nem egyszerű eljárás. A helyzetet tovább bonyolítja, ha újabb országok csatlakoznak az Európai Közösséghez (amelyet ma már Európai Uniónak neveznek). A Müncheni Egyezmény számos javítást vezetett be a szabadalmi rendszerben: egységes szabadalmi törvény alapján központosította a szabadalomengedélyezési eljárást, amelyet egyetlen nyelven folytatnak le; csökkentette a több országra érvényesíthető oltalomszerzés költségeit; magas színvonalú elővizsgálati eljárás alapján jó minőségű oltalmi jogot biztosít; a szabadalmazhatóságot, az érvényességet és az oltalom terjedelmét szabályozó nemzeti szabadalmi törvények előírásainak harmonizálását eredményezte. Minthogy azonban nem egészíti ki az egységes közösségi szabadalom rendszere, számos hátrányt is mutat:- az európai szabadalom engedélyezése után a nemzeti szakaszba való belépés igen jelentős költségekkel jár és bonyolítja a jogok kezelését, mert a leírást be kell nyújtani minden egyes megjelölt ország szabadalmi hivatalánál az ország hivatalos nyelvén, és mindegyik országban fenntartási illetéket kell fizetni;- a bitorlási és megsemmisítési eljárások bonyolultak, mert azokat minden egyes ország nemzeti bírósága előtt kell lefolytatni;- az európai szabadalom megújításához szükséges nemzeti illetékek összege a szabadalmasok számára súlyos terhet jelent, különösen, mert a bevételeknek csupán egy részét (jelenleg 50%-át) használják az Európai Sza
