Iparjogvédelmi Szemle, 1997 (102. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 2. szám - Kürtös József: Hozzászólás Klenk Vilmos: „Szabadalommegsemmisítési eljárás – ma” című előadásához
Iparjogvédelmi Szemle, a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő melléklete 102. évfolyam II. 1997. április KÜRTÖS JÓZSEF Hozzászólás Klenk Vilmos: „Szabadalommegsemmisítési eljárás - ma” című előadásához Megkülönböztetett érdeklődéssel hallgattam Klenk Vilmos szabadalmi ügyvivő címbeli témának szentelt előadását, és külön köszönetét mondok a szerzőnek, amiért az előadás anyagát kéziratban is rendelkezésemre bocsátotta. írásomban megpróbálom az előadás néhány megállapítását más oldalról megvilágítva kiegészíteni, illetve - kisebb részben - vitatni. Szeretnék azzal az igénnyel fellépni, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatal nézőpontját és gyakorlatát tükröztessem, de alappal csak a saját tapasztalataimra hivatkozhatok, amelyek szükségképpen egyoldalúak, akkor is, ha számos szabadalommegsemmisítési ügyben volt alkalmam részt venni, a hivatal eljáró tanácsának tagjaként. I. A régi szabadalmi törvény 1994. évi módosítása, és főleg az 1996. január 1-jén hatályba lépett új szabadalmi törvény által hozott változások a szabadalom megsemmisítésével összefüggő szabályokra is kiterjedtek. Az új törvényt megelőző hatályú szabadalmak esetében azonban a megsemmisítés feltételeire nézve az elsőbbség időpontjában hatályos szabályokat kell irányadónak tekinteni. Ily módon hosszú ideig - elvileg két évtizeden át - számíthatunk olyan esetekre, melyeknél a megsemmisítés jogalapját még az 1969-es szabadalmi törvényben kell keresni. Az előadás fölvetette azt az aggályt, hogy a szakemberek az idő múlásával egyre kevésbé fognak tudni viszszailleszkedni a régi szabadalmi törvény szellemi légkörébe. Erre csak az a válasz adható, hogy bizony nemcsak a mai szakembereknek kell elevenen tartaniuk az 1969-es törvény rendelkezéseire és az azokban szereplő fogalmakra vonatkozó ismereteiket, hanem a jövőbelieknek is el kell azokat sajátítaniuk. Nyilvánvaló, hogy ha egy fogalom a régi törvényben még mást jelentett, azt nem szabad az új törvény szerinti jelentéstartalommal felruházni. Ugyanakkor úgy vélem, hogy a fogalmak szakmailag elfogadott jelentésének ismeretén túlmutató követelményeket nem lehet támasztani. A régi szabadalmi törvény szellemi légkörébe való teljes visszailleszkedés ugyanis csak akkor lenne lehetséges, ha a megsemmisítési eljárásban a jogszabály-értelmezésnek a társadalmi-gazdasági viszonyok alakulásával, illetve az iparjogvédelem szakmai fejlődésével összefüggő változásait is nyomon követnénk. Ez azt jelentené, hogy ugyanazon jogszabály (az 1969. évi II. törvény) valamely mindvégig azonos rendelkezését némiképp másként kellene értelmeznünk attól függően, hogy például 1978-as, vagy pedig 1992-es elsőbbségű a megsemmisíteni kért szabadalom. Ilyen különbségtételnek azonban nincs helye, és egyébként is megvalósíthatatlan lenne. II. Ajogszabály-értelmezés változására, a jogalkalmazás alakulására - változatlan törvényi keretek között - talán a legjellemzőbb példa a haladójelleg követelményének kezelése. A haladó jelleget mint önálló oltalomképességi kritériumot az 1969. évi II. törvény a korábbi, 1949-es szabályozásból vette át. Hasonló tartalmú kikötések (hasznosság, ipari értékesíthetőség stb.) más országok szabadalmi jogában is megtalálhatók voltak még akkoriban, de a korszerű szabadalmi törvények számára utat mutató Strasbourgi Egyezmény (1963) az újdonság és a feltalálói tevékenység mellett már az ipari alkalmazhatóságot állította a szabadalmazhatóság feltételéül; ez pedig nem tartalmaz olyan elemet, ami előírná annak a lemérését, hogy a találmány előrelépést jelent-e a technika állásához képest. Az 1969. évi II. törvény (RSzt.) hatálybalépését követő években mind a hivatali, mind a bírósági gyakorlat még meglehetős szigorral kérte számon a találmányokon a haladó jelleget. Később azonban egyre erősödött az a felismerés, hogy ennek a kritériumnak nemcsak az alapvetése bizonytalan - hiszen ami ma nem hasznos, az a
