Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Dr. Hajdú Tamásné: Igénypontszerkesztés „tegnap és ma”
18 Dr. Hajdú Tamásné a bíróságok a bitorlási jogesetekben és a PTO, vagyis az amerikai szabadalmi hivatal az előtte folyó eljárásokban a múltban eltérő módon értelmezte a „means-for” igénypontok oltalmi körét. Ezek az eltérések komplikálják a „means-for claim”-ek használatát jelenleg is, amennyiben nagy mértékben korlátozzák ezek hatékonyságát. Az említett 112. § azon megfogalmazásának köszönhetően, miszerint, egy „means-for” igénypontot oly módon kell összeállítani, hogy „fedje a leírásban rögzített szerkezetet, anyagot vagy tevékenységi sort, illetve ezek ekvivalenseit”, az Egyesült Államokban egyre inkább az a tendencia érvényesül, miszerint az ilyen jellegű igénypontokat úgy tekintik, hogy azok csak a leírásban ténylegesen feltárt eszközökre, illetve ezek ekvivalenseire korlátozódnak. Feltehetjük tehát magunknak a kérdést, hogy ebben az esetben egyáltalán van-e értelme az igénypontbeli „means-for” megfogalmazással történő általánosításnak - hacsak nem ténylegesen az igénypontok nyelvezetének egyszerűsítése - hiszen ez esetben semmiféle előnyt nem rejt magában a feltaláló védelme szempontjából, lévén hogy csak a leírásban feltárt szerkezetekre, anyagokra korlátozva értelmezhető az oltalmi kör. Ennek a jogbizonytalanságnak a kiküszöbölése érdekében folytatják az Egyesült Államokban azt az igénypont-szerkesztési gyakorlatot, hogy többféle igénypontot alkalmaznak. Annak érdekében, hogy a lehető legbiztosabb oltalom legyen elérhető a szabadalom révén, egyazon találmány esetében többféle módon igénylik az oltalmat, ha erre lehetőség van, beleértve a szerkezeti elrendezést, a „means-for/claim”-eket és az eljárásra vonatkozó igénypontokat. Ennek az egyszerű elvnek az alkalmazásával nemcsak nagy oltalmi kör érhető el, hanem a PTO és a bíróságok általi értelmezésbeli eltéréseknek a hatásai is minimumra csökkenthetők. A német hivatalnak és az EPO-nak a működéssel, az elérni kívánt eredménnyel való jellemzéssel kapcsolatos vélekedéséről - idő hiányában - most csak annyit jegyeznék meg, hogy minden esetben el akarják kerülni az ún. „spekulatív” vagyis indokolatlanul tág, alá nem támasztott oltalmi körű igénypontoknak az engedélyezését. És most térjünk vissza a hazai vizekre... Szeretnék megemlíteni egy néhány évvel ezelőtti esetet, ami nagy fejtörtést okozott, és talán még ma is lehetne vitatkozni a hivatali döntés helyességén. Az egyesült államokbeli elsőbbségű bejelentés tárgya tulajdonképpen egy gyógyászati eljárás volt, de mivel nálunk, mint tudjuk, a gyógyászati eljárások műszaki jelleg hiányában nem voltak szabadalmazhatóak, a bejelentő áttért egy berendezésre vonatkozó oltalmi igény megfogalmazására. Ezt követően már az igénypontban egy berendezés szerepelt élő szövetek elektromágneses kezelésére, amely igénypontnak a tárgyi köre foglalta magába a kezeléshez felhasznált tekercset, a tekercshez csatlakoztatott inpulzusgenerátort, a jellemző részben pedig már csak az szerepelt, hogy milyen jelet kell az impulzusgenerátomak előállítania. A bejelentő ugyanis úgy vélte, hogy a szövetek, sejtek növekedési, gyógyulási viselkedésének befolyásolásánál döntő szerepe van az alkalmazott impulzussorozat idő-frekvencia-amplitudó viszonyainak. A leírásban nem ismertetett a bejelentő konkrét kiviteli példát arra vonatkozóan, hogy ezt a speciális jelalakot milyen felépítésű impulzusgenerátorral kívánja előállítani. Az tehát fel sem merülhetett, hogy az igénypont jellemző részének az értelmezésénél a leírásban ismertetettekre lehetne támaszkodni. A Hivatal kifejezte aggályait, miszerint az igénypont új szerkezeti jellemzőt nem tartalmaz, maga a tény, hogy a kezeléshez egy impulzusgenerátorra van szükség eddig is ismert volt, a jelalak megadása révén pedig nem lehet az oltalmi kört egyértelműen meghatározni, hiszen egy kellőképpen általános célra tervezett impulzusgenerátorral különböző jeleket lehet előállítani, köztük a bejelentő által ajánlott jelalakot is. A Hivatal nem látta áthidalhatónak azt a problémát, ami azzal függhet össze, hogy működő állapotban a kimeneten megjelenő jelalak függvényében álljon elő egy esetleges jogsértés. A bejelentő igyekezett eloszlatni a Hivatal aggályait. Legnyomósabb érve az volt, hogy magát a találmányi felismerést nem lehetett másképpen megfogalmazni, mivel a gyógyító hatás csak a nagyon pontosan megfogalmazott jelalakhoz fűződik, így csorbult volna a bejelentő érdeke, ha az igénypont jellemző részébe nem ez került volna. Ugyanakkor véleménye szerint az igénypont alkalmas az oltalmi kör meghatározására, mivel a kimeneti jelalak egyértelműen meghatároz egy adott felépítésű impulzusgenerátort, vagyis a generátor megtervezése a szakterületen jártas átlagos felkészültségű szakember köteles tudásához tartozó tevékenységnek minősül. Talán érezhető, hogy a Hivatal nem volt könnyű helyzetben. Hiszen, ha megadja a szabadalmi oltalmat, egyrészt megkerüli a bejelentő azt a törvényes előírást, hogy gyógyászati eljárásra nem nyerhető oltalom, mivel nyilvánvalónak tűnt, hogy a szóbanforgó jelalakkal való kezelés az eredetileg eljárás formájában igényelt találmány jellemzője volt, nem volt az véletlen, hogy a leírás sem tartalmazta a konkrét, esetleg újszerű kialakításnak vélt, szerkezeti elrendezést. Másrészt aggályosnak tartotta a Hivatal, hogy az oltalomképesség megítélésénél egyedül a működést vegye figyelembe. Nem beszélve arról, hogy egy későbbi esetleges jogsértés fennállásának megítélhetősége szempontjából sem tűnt egyszerű, kézenfekvő dolognak két berendezésnek csupán a kívánt hatás megléte vagy meg nem léte alapján való egybevetése. A Hivatal végül úgy döntött, hogy bár vannak bizonyos kételyei, ez esetben nem követi.a régi szabályt, miszerint kétely esetén az ügyfél javára kell dönteni, és a bejelentést elutasította. Mindkét feljebbviteli fórum osztotta a Hivatal álláspontját, ugyanakkor a joggyakorlat szempontjából a magyar hivataléhoz hasonló elvi alapokon álló német hivatal szabadalmat adott a berendezésre.
