Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása
A/. Európai Bíróság iparjog vedel mi gyakorlata 17 tó-e további jelzések vagy eltérő színek akármilyen mértékű hozzáadásával. Kétlem, hogy a bevásárlóközpont polcán egymás mellett kék és zöld csomagolású Persil mosóporokat látó fogyasztó akár egyetlen percig is azt gondolná, hogy azokat nem ugyanaz ... a vállalat állította elő.” Figyelemre méltó továbbá, hogy az Európai Bíróság nem alapozta ítételének indokolását a tagállamok védjegyjogszabályainak közelítésére kiadott irányelvre,M noha a német kormány - mint amicus curiae - azt szorgalmazta. A közösségi jogban az irányelv azonban csak másodlagos jogforrás, és meg kell felelnie az elsődleges jognak: márpedig ebben az ügyben a Bundesgerichtshof kérdései az elsődleges jog — vagyis a Római Szerződés 30-36. cikkeinek - értelmezésére vonatkoztak. A német kormány e formálisnak tűnő érvet azzal kívánta elhárítani, hogy - mint azt az Európai Bíróság is megállapította, s mint arról az előzőekben máre tanulmányban is szó volt - a 30. és 36. cikknek az iparjogvédelmi jogok vonatkozásában történő alkalmazására a joggyakorlatban kialakult elvek csupán a közösségi jog adott állása mellett és a jogharmonizáció hiányában érvényesülnek. Ezért a német álláspont szerint a korábbi joggyakorlat elvei nem alkalmazhattak. mivel időközben megszületett a tagállamok védjegyjogi szabályozásának érdemi harmonizációját m cg le re m t ő i rá n ye I v. A Bíróság nem reagált erre a felvetésre, ellenben Jacobs főügyész igen. Szerinte ez az érvelés olyan esetben állhatná meg a helyét, amikor az irányelv által előírt harmonizáció következtében a nemzeti jogszabályok között megszűnő különbségekkel együtt eltűnnek az áruk szabad mozgása előtti akadályok is. Ez lehet a helyzet pl. a termékek összetételére vonatkozó szabályozást illetően. Ellenben a nemzeti jogszabályok közötti érdemi különbségek csupán az. áruk szabad mozgása előtt álló akadályok egyik forrását jelentik az iparjogvédelmi jogok esetében, s legalább ilyen mértékben akadályozza az áruk szabad mozgását az. iparjogvédelmi oltalom territorialitása, amelyet önmagában nem szüntet meg a védjegyekre vagy más iparjogvédelmi oltalmi formákra vonatkozó anyagi jogi jogharmonizáció sem. Erre csak a nemzeti határokat túllépő. egységes regionális oltalom képes. Ilyen volt már akkor a Benelux-államok közös védjegyjoga szerinti oltalom. s később ilyenként szabályozták a közösségi védjegyeket is* (Bár ez utóbbiakat illetően meg kell jegyezni, hogy a nemzeti védjegyoltalom mint alternatíva fennmarad, s ezzel tovább él a territorialitás és a közösségi jog közötti konfliktus lehetősége is.) A szóban forgó védjegyjogi irányelv az anyagi jogi harmonizációt a jogkimerülés, a közösségi jogkimerülés kérdésére is kiterjeszti.* Megszabja tehát, hogy a nemzeti jogszabályok miként kötelesek megoldani az oltalom territorialitása és az áruk Közösségen belüli szabad mozgása közötti konfliktust. Nyilvánvaló, hogy a Római Szerződés értelmezésében az Európai Bíróságot nem köti valamely másodlagos jogforrás, mondjuk egy irányelv. Mindazonáltal, ha az Európai Bíróság azt az értelmezést alakítja ki, hogy joggyakorlatának az iparjogvédelmi jogok kimerülésére vonatkozó tételei csupán közösségi jogharmonizáció, illetve jogegységesítés hiányában tekinthetők irányadónak, majd megjelenik egy irányelv, amely - többek között - a nemzeti jogszabályoknak a közösségi jogkimerülésre vonatkozó rendelkezéseit is egységesíti, nos. akkor a helyzet már korántsem tűnik ilyen egyértelműnek. A jogbiztonság szempontjából legalábbis aggályos lenne, ha az irányelv rendelkezéseinek a jogkimerülést illetően megfelelő nemzeti jogszabály a Római Szerződés 30. cikkébe ütközőnek és a 36. cikk szerint nem mentesülőnek minősülne anélkül, hogy az irányelvről megállapítható lenne annak a Római Szerződéssel ellentétes mivolta. Nem szólt az Európai Bíróság ítélete arról az eshetőségről sem, ha az eredetileg egy kézben összpontosuló nemzeti védjegyjogok önkéntes átruházás folytán kerülnek az egyes tagállamokban különböző jogosultakhoz: az ítélet kizárólag az állami kényszerintézkedés folytán bekövetkező tulajdonátszállásra terjedt ki. igazodva az eset körülményeihez.97 Meggyőzőnek tűnik mindazonáltal az az érvelés, amely szerint a védjegyoltalom átruházása egyszeri, egy mozzanaté teljesítést feltételező szerződés, és rendszerint egyéb feltételek, kikötések hiányában nem hoz létre tartós jogviszonyt a felek között. Következésképpen. ha a védjegytulajdonos a különböző tagállamokban élvezett oltalmai közül egyet vagy többet átruház egy másik, tőle teljes mértékben független személyre, nem zárható el attól, hogy megakadályozza az ilyen vevő - védjeggyel ellátott - áruinak abba a tagállamba történő importálását, amelyben ő maradt a védjegyoltalom jogosultja. S fordítva: e jogot meg kell adni a védjegyre átruházás útján jogot szerző személynek abban az államban, amelyre nézve az oltalmat megszerezte. Ellenben a versenyszabályokra is figyelemmel kell lenni, ha az átruházást követően is marad olyan jogi vagy gazdasági kapcsolat - legalább összehangolt magatartás formájában -. amelynek fenntartása a Közös Piacon belüli verseny korlátozását, torzítását vagy akadályozását célozza, illetve eredményezi. Önmagában a nemzeti védjegyoltalomból folyó jogok egymástól függetlenül történő gyakorlása azonban nem minősül - még akkor sem, ha a védjegyoltalom átruházása előzte meg - az EGK Szerződés versenyszabályaival ellentétes magatartásnak.98 Végül utalni kell arra is, hogy az Európai Bíróság nem határozta meg az általa végül figyelembe vett szempontok, kritériumok egymáshoz való viszonyát sem. Nem adott útmutatást az oltalom sajátos tárgya, lényegi funkciója és a jogosult hozzájárulása közötti összefüggéseket illetően. Az ítélet ugyan „meghatározó körülményként" említi a jogosult hozzájárulásának hiányát, mindazonáltal fel kell figyelni arra, hogy az ítélet szerint e hiány azért meghatározó jelentőségű, mert a védjegy lényegi funkciójának betöltését veszélyezteti, e funkciót „ingatja meg". A lényegi funkció vagy a hozzájárulás megléte szempontjából való megközelítés az esetek többségében azonos ered-
