Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 3. szám - Ficsor Mihály: Az iparjogvédelmi jogharmonizáció módszertanáról
Az ipaijogvédelmi jogharmonizáció módszertanáról 7 dés része lett volna, s csak a tárgyalások során „önállósult” (8). A módszertani különbség tehát a megállapodások eltérő tárgykörével nem magyarázható. A különbség inkább a szerződő felek sajátos helyzetére vezethető vissza. Az Amerikai Egyesült Államok mércének - természetszerűleg - saját iparjogvédelmi szabályozását tekintette; az USA-val kötött szerződés ezért - noha formálisan mindkét fél számára kötelezettségeket ír elő - nem más, mint a magyar jognak címzett igénylista arról, hogy azt az USA-beli jogszabályokkal mely kérdésekben kell összhangba hozni. Ajogharmonizációs igények konkrétságát tehát az magyarázza, hogy az a jogrendszer, amelyhez közelíteni kell, egyetlen, egységes jogrendszer. E jogrendszer egyes iparjogvédelmi szabályait kell „egy az egyben” átvenni. Ehhez képest az Európai Megállapodás és még inkább az EFTA-megállapodás esetében más volt a helyzet. Az EK iparjogvédelmi szabályozása korántsem egységes még, a tagállamok jogszabályainak közelítése sem érte el még az iparjogvédelem valamennyi területét, s a már megkezdett jogharmonizáció is gyakran akadozik (pl. a védjegyjogi jogszabályok közelítése esetében) (9). Az EK tagállamainak nemzeti iparjogvédelmi jogszabályai pedig mais nagyban eltérnek egymástól. Ez még inkább elmondható az EFTA-országokról. Nem volt tehát lehetőség sem az Európai Megállapodásban, sem az EFTA-megállapodásban arra, hogy a jogközelítést olyan konkrétsággal írják elő Magyarország számára, mint az USA-megállapodásban. A jogharmonizációra való „alaki” kötelezés mellett e megállapodások csupán annyiban valósítanak meg érdemi jogközelítést, amennyiben előírják Magyarország számára, hogy meghatározott nemzetközi egyezményekhez (pl. az Európai Szabadalmi Egyezményhez, illetve a szerzői joggal szomszédos jogok védelméről rendelkező Római Egyezményhez) csatlakozzon (10), aminek előfeltétele, hogy a magyar jog összhangban álljon a szóban forgó egyezmények rendelkezéseivel (pl. a szabadalmazható találmány fogalmát illetően, ideértve a gyógyszertermékek és a vegyi termékek szabadalmazhatóságát is, vagy pl. a kereskedelmi célból kiadott hangfelvételek másodlagos felhasználása után az előadóművészeknek és a hangfelvételt előállítóknak járó díjazás tekintetében). Ez a jogközelítés sem a szóban forgó megállapodások rendelkezései útján, hanem sokoldalú nemzetközi egyezményekre utalással valósul meg. Ajogközelítés azért érdemi mégis, mert a felhívott egyezmények rendelkezései alapján a jogközelítési kötelezettség tartalma közvetlenül megállapítható, „kiszámítható”. Többről van tehát szó, mint a jogközelítésre való „alaki” kötelezésről, amelynek anyagi, tárgyi jogi tartalma az irányadó jogrendszer szerint alakul. Másrészt a két jogrendszer közelítése ezekben az esetekben nem közvetlenül az egyiknek a másikkal való összeegyeztetése révén valósul meg, hanem a multilaterális szabályozáshoz történő egységes és kölcsönös igazodással. Érdekességként meg kell említeni, hogy az EFTA-megállapodás XIV. mellékletének 2. cikke nem az Európai Szabadalmi Egyezményhez való csatlakozást írja elő kifejezetten, hanem - Norvégia ez ügyben mutatott agrárpolitikai „érzékenységére” tekintettel - ennél „puhább” megfogalmazást használ, és csupán azt követeli meg, hogy a feleknek eleget kell tenniük az Európai Szabadalmi Egyezmény „lényeges követelményeinek”. Az EFTA-megállapodás továbbá annyiban is árnyalja az előzőekben vázolt képet, hogy az alaki jogharmonizációs kötelezettséget kimondó rendelkezéseket érdemi, anyagi jogharmonizációt megvalósító szabályok egészítik ki (11) (különösen az iparjogvédelmi jogok érvényesítésére vonatkozóan). Ez utóbbiak azonban általános megfogalmazásokat használnak, amelyek konkrétsága meg sem közelíti az USA-megállapodásban foglaltakét. A JOGHARMONIZÁCIÓ DINAMIKÁJA A módszertani különbség kihat a megállapodásokban előírt jogharmonizáció dinamikájára is. Az USA-megállapodás lényegében egyszeri jogharmonizációt, illetve jogegységesítést ír elő, azt követően csupán a már megvalósított harmonizáció eredményeinek megőrzésére kötelesek a szerződő felek. Ennyiben a megállapodás statikus, a jövőbeli további jogharmonizáció távlatát még csak fel sem villantja. A megállapodás I. cikkének 2. bekezdése ugyan előírja mindkét fél számára a jövőben létrejövő olyan nemzetközi megállapodásokhoz való csatlakozásra „törekvést”, amelyek az érintett fél megítélése szerint javítják a szellemi tulajdon védelmét, ez a rendelkezés azonban aligha alkalmas a jogharmonizáció dinamikájának biztosítására, mivel egyrészt teljes mértékben felpuhítja a kötelezettséget annak szubjektivizálásával, vagyis azzal, hogy a szerződő fél megítélésére bízza annak megítélését: a létrejött nemzetközi megállapodás javítja-e a szellemi tulajdon védelmét; másrészt a megállapodáson túlmutató, a további jogharmonizációt multilaterális alapokra helyezi, s ezzel mintegy kizárja annak bilaterális keretek közt történő megvalósulását. (Hozzá kell tenni, hogy e megközelítés Magyarország érdekeit szolgálja, mert ezáltal zárható ki, hogy az Amerikai Egyesült Államok a megállapodásra hivatkozva újabb és újabb jogalkotási lépésékre kényszerítse hazánkat, a megállapodásból folyó, konkrétan meghatározott jogegységesítésen túl további jogegységesítést követeljen, előre meg nem határozott körben.) Az USA-megállapodás statikusságát, egyszeriségét támasztja alá, illetve tükrözi, hogy csak öt évre szól, s azt követően fel lehet mondani (amire nyilván nem kerül majd sor, s így a megállapodás az ötéves időszak eltelte után is hatályban marad, anélkül azonban, hogy abból tevőleges kötelezettsége származna bármelyik félnek: a megállapodás hatályban tartása nem eredményez majd további jogharmonizációt, csupán a már végbement jogközelítés eredményeinek megőrzését fogja magával hozni).
