Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám - Dr. Farkas József: Díjigények érvényesítése csőd-, felszámolás- és egyéb válsághelyzetekben
Díjigények érvényesítése 13 a) Felszámolási költségek (amelyek köre sokkal tágabb, mint a korábbi felfogásban, s így az a) pont „több pénzt visz el”, mint 1992 előtt) b) zálogjoggal, óvadékkal biztosított követelések c) tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék d) magánszemélyek nem gazdasági tevékenységből eredő követelése e) a társadalombiztosítási tartozások, az adók f) egyéb követelések. Az új törvényben tehát a korábbi d) pont b) ponttá lépett elő, s a régi c) pont most d) pontként jelenik meg, ami azt jelenti, hogy ha a PK 274 sz. határozat érvényesül, a feltalálói díjigény csak a negyedik a sorban, a zálogjoggal biztosított (s ezért általában nagy összegű) követelések után jelenik meg, s ennek gyakorlati jelentőségét nem kell részletezni. Ha viszont a PK 274 sz. határozat nem érvényesül - mert nem közismert, és nemcsak a törvény nem utal rá, de a népszerű kommentárok sem - akkor a feltalálói díjigény az utolsó kategóriába: az egyéb követelések közé süllyed, ami jó esetben részleges kielégítésre, vagy többnyire arra sem ad reményt.1 A pozícióromlás azonban ezzel nem ér véget. A PK 274 sz. határozat ugyanis a feltalálói díjigénynek az akkori tvr. szerinti c) osztályba sorolásából levonta azt a következtetést is, hogy „ha a felszámolásra kerülő gazdálkodó szervezet vagyona nem fedezi teljes egészében a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjkövetelést, akkor (a tvr. 35-36. §-ai szerint) beáll az állam felelőssége, ... s ez a felelősség a felszámolási eljárás befejezése után keletkezett, illetőleg ismertté vált követelésekre is fennáll. Ezeket a követeléseket a tvr. 39. §-a szerint a felszámolóval szemben lehet érvényesíteni.” A határozat eme részét - sajnos — semmiképpen sem lehet hatályosnak tekinteni, mert a Cstv 62. § (1) bek. félreérthetetlenül ellenkezőleg rendelkezik. Eszerint ugyanis az adós vagyonából ki nem elégített hitelezői követelések teljesítéséért az állam nem felel, kivéve a c) osztályba sorolt járadék jellegű követeléseket. Tehát valamennyi magánszemélyt illető követelés - így a feltalálói díj is - amely a tvr.-ben a c) osztályba tartozott, de a Cstv-ben a d) osztályba kerül át, elvesztette ezt a jelentős kedvezményt.1 2 Ezek előrebocsátása után nézzünk meg néhány tényállás-variációt. 1. A FELSZÁMOLÓ ELADJA A SZABADALMAT A Cstv 48. § szerint a felszámoló értékesíti az adós vagyonát, tehát a szabadalmait is. A korábbi jogszabályra épülő PK 274 hangsúlyozta, hogy lehetőleg magával azzal a gazdasági egységgel (üzemmel, géppel, technológiával) együtt kell eladni, amihez kötődik - de ez jogszabályi előírás nélkül is természetes ma is. Ehhez a PK 274 sz. határozat még hozzáfűzte: „nincs akadálya annak sem, hogy a szabadalom átruházása és a találmány díjfizetési kötelezettség átvállalása kérdésében a felszámoló és a jogszerző között létrejött szerződést egybefoglalják a feltaláló és az új szabadalmas között kötött díjazási szerződéssel.” Az AFI gyakorlatában többször sikerült „csomagot” eladni úgy, hogy komplett technológiai egységet adtak el, vagyis gépcsoportot, eszközöket, anyagot és a technológiához tartozó szellemi javakat, s ezt a csomagot e megosztásban beárazták, vagyis e szellemi javak értéke is megjelent forintban, de együtt. Itt bukkan fel az a fontos tény, hogy a szolgálati feltalálók díjazásáról szóló rendeletek hagyományosan- így a ma hatályos 77/1989. (VII. 10.) MT sz. rendelet 2. § (2) bekezdése is — a munkáltatóval szemben ad a feltalálónak igényt, és nem a mindenkori szabadalmassal szemben. Ha tehát a vevő nem vállalja a feltaláló díjazását, a felszámolónak kell eldöntenie - lehetőleg a feltalálóval való egyeztetés alapján - hogy a vételár mekkora része legyen a szabadalom ellenértékének, s így díjalapnak tekintendő. Az ezen folytatott vita azonban nem az utolsó vita, mert tisztázandó még, hogy a felszámoló elfogadja-e az 50 %-os szokásos díjigényt vagy sem; végül vitatott lehet az is, hogy mikor kapjon pénzt a feltaláló. Ha a felszámoló jóindulatú, felfoghatja a díjat úgy, mint az értékesítés terhét, s akkor az eladás perfektuálása után nyomban fizet. De megteheti azt is, hogy elismeri: a feltalálónak követelése keletkezett, s besorolja őt a hitelezők közé. Még ennél is rosszabb, ha perre utasítja. Másik változatként nézzük meg azt (az elvben lehetséges, a gyakorlatban alig előforduló esetet), amikor a felszámolónak sikerül a szabadalmat önmagában eladnia. Egyes lelkiismeretes felszámolók meghirdetik az eladó szabadalmakat, és tegyük fel, hogy vevőjelentkezik. Itt is lehetséges elvben, hogy a vevő átvállalja a díjazást, de ez igen valószínűtlen, hiszen a vevő - ha akad egyáltalán - olcsón és „tehermentesen” akar venni a csődtömegből. Tehet-e valamit a feltaláló az ellen, hogy a felszámoló túl olcsón adja el a szabadalmat? Esetleg annak analógiájára, ahogyan a bíróságnál sikerrel perelhet, ha munkáltatója, a szabadalmas, túl olcsón vagy éppen ingyen adott licenciát vagy ruházta át a szabadalmat? Sajnos nem, ez az analógia nem alkalmazható, mert míg a bíróság az ilyen ügyekben a hasznos eredményt vagy a gazdasági előnyt vizsgálja, e felszámoló utasítása viszont arra szól, hogy „az elérhető legmagasabb áron” adjon el - tehát csak akkor támadható, ha nem tett meg mindent ennek érdekében. A ténylegesen jelentkező legmagasabb áron eladhatja a szabadalmat, még ha annak - elméletileg- becsült értéke sokkal nagyobb is. A feltaláló - groteszk módon - egyet tehet: élve azzal, hogy a Cstv 48. § (2) bekezdése az eladásra felkínált vagyontárgyakra a hitelezőknek elővásárlási jogot biztosít, vevőként lép fel, vagy éppen egy külső vevővel árverezni kezd.
