Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám - Dr. Farkas József: Díjigények érvényesítése csőd-, felszámolás- és egyéb válsághelyzetekben
Iparjogvédelmi Szemle, a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő melléklete 99. évfolyam I. 1994. február DR. FARKAS JÓZSEF Díjigények érvényesítése csőd-, felszámolás- és egyéb válsághelyzetekben* Gazdaságunk a viharos átalakulás állapotában van, amelyet egyrészt a gazdaságpolitikailag vezényelt átalakulás, másrészt a sajnos ezzel egyidejűleg ható recesszió és a keleti piacok összeomlása motivál; mindezek következtében a válságjelenségek mindennaposak. A vállalatok összeomlása vagy átalakulása természetesen kihat azokra a feltalálókra és újítókra is, akiknek díjigényük - vagy díjra vonatkozó jövőbeli reményük - van a céggel szemben. Ebben a vállalat létét meghatározó folyamatban azonban - érthető módon - a díját váró feltaláló oly jelentéktelen mellékszereplő, hogy helyzetére a törvények nem térnek ki külön, hanem a hitelezők egyikeként kezelik. A külső hitelezőkkel szemben azonban mégis van a feltalálónak bizonyos előnye: ő a vállalaton belül van, kapcsolatai vannak, és ha a vezetés méltányolja a feltalálói tevékenységet, úgy a feltaláló még a jogi folyamat megindulása előtt „megszökhet” az érintettek köréből. Erre - kedvező személyi feltételek esetén - annál inkább lehetőség van, mivel a csőd, a felszámolás vagy átalakulás nem váratlanul jön, hanem egy hosszú gazdasági folyamat záró szakasza. A vállalat tisztességes magatartása mindenekelőtt persze abban nyilvánulhat meg, hogy a csőd- vagy felszámolás elrendelése előtt lejárt díjakat kifizeti, s így nem csinál a feltalálóból hitelezőt. Ezt azonban nem mindenütt teszik meg. A másik lehetőség különösen olyan vállalatoknál (főleg kutatóintézeteknél) adott, amelyek szabadalmaikat nem * E tanulmányt a szerző a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület által rendezett „Műszaki szellemi alkotások jogvédelme és hasznosítása” című konferencián (Pécs, 1993. november 24-26.) elhangzott előadásához készítette. saját üzemben hasznosítják, hanem licencia révén értékesítik, és olyan szabadalmakra alkalmazható, amelyek értékesítése még nem sikerült. A jogi megoldást a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt) végrehajtási rendeletének 9. §-ához csatlakozó 5. § (2) bek. adja, amely szerint: „Ha a munkáltató hozzájárul ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló rendelkezzék, ez utóbbi elfogadó nyilatkozatával a szabadalmi igény, ill. a szabadalmi jog átszáll”. Több kutatóintézetnél előfordult, hogy „haláluk óráján”, vagyis a jogi processzus kezdete előtt, nem értékesített szolgálati találmányaikat (egyes esetekben az értéke - sítetteket is) felajánlották a feltalálóknak. Az elfogadás persze a fenntartási díjak átvállalását is jelentette, s így próbájává vált annak, hogy maga a feltaláló hisz-e még a találmány életrevalóságában. A szolgálati találmányok száma emellett már korábban is csökkent, mert ahogy a cég anyagi helyzete romlott, felülvizsgálták az állományt, és lemondtak a reménytelennek látszó „papír-szabadalmakról”, és azokról, amelyek a cégtől már eltávozott, korábban tekintélyes személyekhez kötődtek. Nem tartozik e tanulmány témájához, de érdemes megemlíteni azt a felszámolói észrevételt, miszerint óriási értékek vesznek el a régi, nagy állami tervezőintézetek felszámolása során amiatt, hogy a számviteli törvény szerint a tervek nincsenek értékkel, vagyonként nyilvántartva, s így azokat egyszerűen kidobják. A továbbiakban a megmaradt szabadalmakról és feltalálókról lesz szó.
