Iparjogvédelmi Szemle, 1992 (97. évfolyam, 1-6. szám)
1992 / 1. szám - Dr. Paul Braendli: Az Európai Szabadalmi Rendszer
Az Európai Szabadalmi Rendszer 5 Az első kérdésre válaszolva, a rendszer egyik vonzereje külső és belső „nyitottsága”. Már a Müncheni Egyezmény létrehozói is tettek lépéseket, hogy világméretű együttműködést biztosítsanak „Európa” szűkebb határain kívül. A Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT), amely a Müncheni Egyezmény után néhány hónappal lépett életbe, megteremtette a jogi alapot az euro-PCT út egyre fokozódó sikeréhez. Az Európán belüli nyitottságot jól mutatja az a tény, hogy a szervezet tagsága nem korlátozódott az Európai Gazdasági Közösség tagállamaira, hanem kezdettől fogva nyitva állt az egész európai kontinens számára — vagy legalábbis az 1973-ban hozzáférhető része számára. Ez eljuttat bennünket talán a legfontosabb ismérvhez: az oltalom területi kiterjedéséhez és az európai bejelentések nagymértékben ésszerűsítő hatásához, amelyek döntőek a rendszer sikere szempontjából. Egy másik vonzó tulajdonság a magas színvonalú kutatások lehetősége igen kedvező feltételek mellett. Mindazonáltal az európai szabadalom semmilyen értelemben sem „olcsó”. A hivatal kinyilvánított célja, hogy a súlyos munkaterhek ellenére is fenntartsa, sőt, ahol lehetséges, emelje is a kutatás és vizsgálat elismerten magas színvonalát. Egy másik alapelv, amit a használók igen szívesen fogadnak, a hivatal közismert fogékonysága a bejelentők szükségletei iránt. A hivatal a bejelentőkkel folytatott nyűt párbeszéd segítségével próbálja megvédeni valamennyiüket — beleértve a tapasztalatlanokat is — az alaki hiányokból eredő jogvesztéstől, valamint biztosítani kívánja számukra azt a jogi oltalmat, amelyre a törvény feljogosítja őket. így tehát az európai út nemcsak a nagy iparvállalatok számára jelenti a biztos választást, hanem a kis- és középvállalatok és nem utolsósorban az egyéni feltalálók számára is. Ezek a bejelentők, végül is, főképpen abban érdekeltek, hogy ésszerű és költséghatékony módon szabadalmi oltalmat szerezzenek a lehető legtöbb országban. A nyüt együttműködés és párbeszéd jegyében az EPO kezdettől fogva arra törekedett, hogy bevonja az európai ipart, a szabadalmi ügyvivőket és más érdekelt feleket az európai szabadalmi rendszer felállításába és fejlesztésébe. Az Európai Gazdasági Közösség Ipari Uniója (UNICE), az EPO előtt eljáró hivatásos képviselők intézete (amely EPI néven ismeretes), az iparjogvédelemre szakosodott intézetek tagjai és más, egyénileg kinevezett szakértők alkotják az EPO mellett működő Állandó Tanácsadó Bizottságot (SACEPO). Ez a bizottság folyamatosan javaslatokat tesz a rendszer tökéletesítésére, és hatékonyan segíti a szabadalmi jog korszerűsítési folyamatát. Most pedig néhány szót szeretnék szólni a hivatásos képviselőkről: az egyének vagy csoportok jelenlegi száma mintegy 5600, akik a tagállamok egyikében irodával vagy munkahellyel rendelkeznek. A jelölteket az EPI-vei és a CEIPI-vel, a strasbourgi Nemzetközi Iparjogvédelmi Oktatási Központtal szorosan együttműködve készítik fel a hivatal európai minősítő vizsgájára. Az „együttműködés” kifejezés két olyan tényezőt is magába foglal, amelyek nincsenek egymással közvetlen kapcsolatban: először is az európai rendszerben részt vevő nemzeti szabadalmi hivatalok eredendő jelentőségét, másodszor pedig szoros kapcsolatainkat Japán és az USA Szabadalmi Hivatalával. Az európai hivatalok, Japán és az USA szabadalmi hivatalai közötti háromoldalú együttműködés először 1983-ban öltött testet. Fő célja az volt, hogy megossza a nagyszabású információs technológiai projektek terheit — ha szabad ezt így mondanom —, és ennek logikus következményeként összhangba hozza a három hivatal ügyviteli és engedélyezési eljárását. Jelentős előrehaladást értünk el e két cél megvalósításában, és reméljük, hogy hosszú távon a háromoldalú együttműködés teljes mértékben ki fogja használni a PCT ésszerűsítésének lehetőségeit. Hozzá kell itt tennem, hogy magának a PCT-nek a használata is folytonosan növekszik — a közvetlen európai úttal kombinálva. Hosszú távon a hivatal azt várja, hogy a bejelentések euro-PCT aránya eléri a 40-50%-ot. E tendencia okai közé tartozik kétségkívül a hivatal illetékpolitikája, ami kedvez a nemzetközi bejelentéseknek; aktív együttműködése a PCT Végrehajtási Szabályzatának két fő felülvizsgálatában: különösen pedig nemzetközi kutatási és nemzetközi elővizsgálati szervként való folyamatos működése a világ valamennyi országából, így a Japánból és az USA-ból származó bejelentők érdekében. Miután számot adtam a világméretű fejleményekről, szeretnék rátérni saját földrészünkre és néhány szót szólni az európai szabadalmi rendszer jövőjéről. Korábban úgy írtam le az EPO figyelemreméltó sikerét, mint „terhet” — bár mi kihívásnak tekintjük, amellyel több fronton is szembe kell néznünk. A hivatal első éveiben jóval több szabadalmi bejelentés érkezett, mint amennyi előrelátható volt, és most a lehető leggyorsabban meg kell találnunk annak a módját, hogyan is dolgozzuk fel ezeket. Egyik lehetőség nyilvánvalóan több vizsgáló felvétele, de ez még nem elegendő; eltekintve attól a ténytől, hogy körülbelül két évet vesz igénybe, míg egy új vizsgáló igazán teljesítőképes lesz, az EPO több okból sem vehet fel korlátlan számú alkalmazottat. Szükségünk van arra is, hogy tökéletesítsük és korszerűsítsük munkamódszereinket és a jó testületi szellem ösztönzésével növeljük alkalmazottaink érdekeltségét. A hatékonyság fokozásának egy másik módja az elektronikus adatfeldolgozási technológia alkalmazása. Egy néhány évvel ezelőtt hozott döntés alapján a hivatal minden erejével támogatja azt az elgondolást, hogy mind az újdonságvizsgálókat, mind pedig az érdemi vizsgálókat
