Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1990 (95. évfolyam, 1-6. melléklet
1990 / 6. szám - Dr. Bobrovszky Jenő: A biotechnológiai találmányok jogvédelmének időszerű kérdései
24 6. *z. Melléklet 1990/12 - SzKV maztatni lehet az Európai Szabadalmi Hivatalnál. A mikroorganizmus fogalmát tág értelemben kell felfogni, így a természetből izolált vagy genetikailag módosított mikroorganizmusokon kívül felöleli a mikroorganizmusok komponenseit is (pl. DNS láncok, plazmidok és más vektorok, restrikciós enzimek).7 Közép- és Kelet-Európa országaiban nem alakult ki egységes gyakorlat a mikroorganizmusok illetve a mikrobiológiai eljárások oltalmazhatósága kérdésében. Azokban az országokban azonban, ahol a korábban a szabadalmak mellett szerzői tanúsítványos rendszer is volt (Szovjetunió, Csehszlovákia, Bulgária), a mikroorganizmusokra szerzői tanúsítványt, a mikrobiológiai eljárásokra szabadalmat lehetett nyerni.8 Olyan országokban, ahol csak szabadalmi rendszer volt (pl. Magyarországon, Lengyelországban), a mikrobiológiai eljárások szabadalmazhatok, a mikroorganizmusokat, mint termékeket azonban a gyakorlat a gyógyszerek, vegyi úton előállított termékek és élelmiszerek analógiájára kizárja a szabadalmazhatóság köréből. Közép- és Kelet-Európa országaiban a mikroorganizmusok per se szabadalmazhatóságának kérdése várhatóan a szabadalmi, illetve azon belül a termékoltalmi rendszerre való általános áttérés keretében valósul meg a 90-es években. Egyes fejlődő országokban (pl. Brazília, India) ez még későbbre prognosztizálható. 4 4) A mikrobiológiai eljárások és a mikroorganizmusok szabadalmi helyzetéhez képest eltérő fejlődés bontakozott ki a növényfajták tekintetében.9 A növénynemesítők már a század elejétől törekedtek szabadalmi oltalmat szerezni nemesítési eljárásaikra és új növényfajtáikra. Ennek akadálya az USA- ban a természet termékei (products of nature) — és az ezek közé sorolt növények — szabadalmi oltalomból való kizártságának doktrínája, Európában pedig a találmány „ műszaki jellege” követelményének szűk értelmezése volt. A nemesítők az USA-ban már 1906-ban tervezetet készítettek a kertészeti szabadalmak törvényére, amelyet azonban nem fogadtak el. A döntő lépés 1930-ban történt meg, amikor az USA Kongresszusa mintegy az általános (ipari) szabadalmi rendszer „mutációjaként” elfogadta a növényi szabadalom („plant patent”) jogintézményét az ivartalan úton (tehát nem magról, hanem pl. gyökérdugványozással) szaporított új növényfajták oltalmára, a gumóról szaporítható növények kivételével. (Ezek a korlátozások a „ búza-liszt-kenyér” történelmi szentháromságát tisztelve az élelmezési szempontból nélkülözhetetlen gabonaféléket, valamint a burgonyát rekesztették ki a szabadalmi monopólium köréből). A fentiek mellett az egyre nagyobb jelentőségű hibridek esetén a kialakító vonalak (törzsek, fajták, stb.), illetve a keresztezési képlet titokban tartása, know-how-ként való kezelése nyújthatott mintegy „beépített biológiai védelmet”. Az európai fejlődés nyomán és a jelentkező érdekekre tekintettel, 1970-ben az USA-ban is bevezették az ivaros úton, tehát magról szaporított növényfajták tekintetében a szabadalomnál korlátozottabb tartalmú és alacsonyabb szintű követelmények mellett megszerezhető növénynemesítői jogok intézményét. Az USA Legfelsőbb Bíróságának 1985-ben elfogadott döntése (a korábban már hivatkozott in re Hibberd) tovább gazdagította a lehetőségeket, mivel eszerint a növényfajtára általános (ipari) szabadalom is nyerhető, ha a találmány kielégíti a szabadalmazhatóság általános követelményeit. Az európai fejlődést a 20-as, 30-as évektől kettős tendencia jellemezte: egyrészt a speciális, sui generis fajtanemesítői jogok bevezetése, másrészt a szabadalmi rendszer kiterjesztése az új növény- és állatfajtákra. Először Csehszlovákia 1921-ben, majd később Franciaország, Ausztria, Németország, Spanyolország vezetett be speciális fajtaoltalmi jogokat és ezzel kialakult a biológiai eredmények oltalmának bifurkációja. A 30-as évektől ugyanis Németországban, később Belgiumban, Franciaországban, Magyarországon, Olaszországban, Japánban és Svédországban lehetővé tették a növényfajták szabadalmi oltalmát. Franciaországban a neves rózsatermesztő, Francis Meilland rózsafajtára (az ún. „Rouge Meillard”-ra) vonatkozó szabadalmi bejelentése szolgált precedensül a növényfajták szabadalmazhatóságához. Spanyolországban használati mintaoltalmat lehetett kérni a növényfajtákra. Ezzel szemben Angliában, Dániában, Svájcban egyértelműen megtagadták a szabadalmi oltalmat a növényfajtákra. A növénynemesítők törekvéseinek eredményeként 1961-ben nemzetközi téren is sikerült szabályozni a növénynemesítői jogokat az új növényfajták oltalmára vonatkozó Nemzetközi Egyezmény és az ahhoz kapcsolódó unió (UPOV) létrehozásával. Ez az Egyezmény a későbbiek során nagy hatással volt mind a nemzeti, mind pedig a nemzetközi jogfejlődésre. 1962-től a fejlett nyugat-európai országokban (Nagy-Britannia, Franciaország, NSZK, Hollandia, Dánia, Svédország, Belgium, Spanyolország), valamint az USA-ban, Japánban, Dél-Afrikában, Új Zélandon az UPOV Egyezménnyel összhangban álló új jogszabályokat fogadtak el. E sui generis jogintézményi fejlődés hatására az európai szabadalmak engedélyezéséről szóló Müncheni Megállapodás 53. cikk b) pontja kizárta a szabadalmi oltalomból az új növényfajtákat és az azok termesztésére irányuló lényegében biológiai eljárásokat, mivel e speciális kérdéskörrel nem akarták megterhelni az egyébként is komplex nemzetközi rendszert. A kizárás a gyakorlatban több értelmezési problémát vetett fel.
