Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1990 (95. évfolyam, 1-6. melléklet
1990 / 1. szám - D. Ficsor Mihály: Egy vita dokumentumai
1990/1 - SzKV Melléklet 13 — alaki feltételeinek megállapításával is az országgyűlési képviselőknek kellene bajlódniuk. Más oldalról közelítve a szabályozás szintjével kapcsolatos aggályokhoz, először is a szóban forgó jogalkotási törvény 7. §-ára érdemes felhívni a figyelmet, amely szerint a Minisztertanács az Alkotmányban meghatározott feladatkörében, illetőleg törvényben vagy törvényerejű rendeletben kapott felhatalmazása alapján ad ki rendeletet. Ehhez képest a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt ) 9. <j-a szabályozza a szolgálati találmánnyal kapcsolatos alapvető jogokat és kötelességeket, köztük a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjigényt, amelyet (5) bekezdésében garantál. Ugyanez a bekezdés tesz említést arról, hogy a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazásról külön jogszabály rendelkezik. Az Szt. 72. §-ának (4) bekezdése pedig kifejezett felhatalmazást ad a Minisztertanácsnak e kérdés szabályozására Az újítási jog szabályainak megalkotására pedig a Polgári Törvénykönyv — együttesen értelmezendő — 86. §-ának (2) bekezdése, illetve 685. §-ának a) pontja ad felhatalmazást a Minisztertanácsnak. Végül megemlítjük, hogy a TDDSZ által gyakran példaképpen állított NSZK jogrendszerében is (s számos fejlett állam jogában is) többszintű a szolgálati találmányok díjazásának szabályozása. Az újítási tevékenységet (vagy más néven: az üzemi javaslati rendszert) pedig nemhogy törvényi szinten nem, de még központi jogszabályban sem szabályozzák a fejlett piacgazdaságú országokban (ez alól egyetlen kivétel az NSZK, ahol néhány — ténylegesen — deklaratív szabály vonatkozik az üzemi javaslatokra). Az előzőekben ismerteitekre figyelemmel teljességgel megalapozatlannak tartjuk a TDDSZ-nek azt az észrevételét, hogy a szolgálati találmányok díjazásának és az újításoknak minisztertanácsi rendeletben való szabályozása sérti a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényt. 2 Szellemi alkotás és munkaviszony; a munkaviszonyban létrejött szellemi alkotással való rendelkezés joga A TDDSZ észrevételeinek rendre visszatérő passzusa az, hogy találmányi szintű alkotás létrehozása nem lehet munkaköri kötelesség. A TDDSZ ebből kiindulva a munkaköri kötelesség teljesítéseképpen megalkotott találmányokkal (szabadalmakkal) való rendelkezés jogát elsődlegesen a feltalálónak biztosítaná. Eltekintve attól a nem lényegtelen körülménytől, hogy a szolgálati találmány fogalmát, valamint jogosultját nem a TDDSZ által hatályon kívül helyezésre javasolt minisztertanácsi rendelet, hanem a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény 9. §-a határozza meg, a TDDSZ nézeteiben a következő főbb pontokon érhető tetten a szakmai tévedés: a) Különböző jogtechnikai megoldások révén ugyan, de tartalmilag minden fejlett piacgazdasággal rendelkező ország jogrendszerében elismerik a vállalkozó rendelkezési jogát a munkaköri kötelesség teljesítéseképpen létrehozott szellemi alkotások — találmányok — felett. Sőt, a modern nemzetközi iparjogvédelmi tendenciák e téren éppenséggel a szigorodás irányába vezetnek: terjedőben van az alkalmazotti találmány fogalma. Ez a fogalom arra ad lehetőséget, hogy a munkáltató — vállalkozó ne csak a kifejezetten munkaköri kötelesség teljesítéseként megalkotott találmánnyal rendelkezhessen (mint pl. a jelenleg hatályos magyar szabályozás szerint), hanem az olyan találmánnyal is, amelyet munkavállalója — alkalmazottja — munkaköri kötelességen kívül hozott létre. Ez a — vállalkozói jogokat bővítú — tendencia kifejeződik pl. a fejlett tőkés országok üzleti körei által a GATT keretében előterjesztett igénynyilatkozatokban, az európai szabadalmi jogfejlődésben, a Szellemi Tulajdon Világszervezetében (WIPO) folyó jogegységesítési törekvések során, például a WIPO — modelljogszabályokat tartalmazó — hivatalos kiadványaiban. A nemzetközileg elfogadott álláspont tehát az, hogy találmányszintű alkotás létrehozása is lehet munkaköri kötelesség, s hogy az ilyen alkotással eredendően és természetszerűen a munkáltató rendelkezhet. b) Túl azon, hogy hazánk nem engedheti meg magának a nemzetközileg elfogadott jogi szokásokkal, standardokkal való szembeszegülést, tekintettel kell lenni arra is, hogy a szolgálati találmányokat illetően e standardok rendkívül nyomós társadalmi-gazdasági érdekek figyelembevételével és hatására alakultak ki. A XX. század végének technikai színvonalán egy új, találmányi szintet elérő minőségű műszaki megoldás létrehozása igen komoly ráfordításokat igényel. (Az Ipari Minisztérium képviselője említette a szóbeli egyeztetésen azt a példát, hogy egy biológiailag aktív új vegyület kidolgozása jelenleg kb. 50 millió USD pénzbeni és 8-10 év időbeli ráfordítást igényel.) Nyilvánvaló, hogy e ráfordításokat a szellemi termék létrehozásában — a piaci verseny folytán — alapvetően érdekelt vállalkozó eszközli. E ráfordítások közé tartozik az is, hogy — több-kevesebb — munkabért fizet azoknak, akiknek az a munkaköri kötelessége, hogy a találmány tárgykörébe eső megoldásokat dolgozzanak ki. Gazdaságilag irracionális helyzetet eredményezne és a külföldi működő tőkét teljes mértékben elriasztaná az innovációs beruházásoktól, ha az így, ilyen ráfordítások eredményeképpen létrejött szellemi alkotással való rendelkezés joga nem a vállalkozót, hanem az alkotás létrehozásáért is fizetett alkalmazottját illetné meg, s az utóbbinak gyakorlatilag lehetőséget adnánk e ráfordítások elsajátítására. c) Valójában az egyetlen fejlett országban nem volt és nem is kérdéses, hogy a szolgálati-alkalmazotti találmányokkal a vállalkozó-munkáltató rendelkezhet. E tekintetben a szellemi termék osztja a munkaköri kötelesség teljesítéseként előállított fizikailag is megtestesülő termékek sorsát. A vállalkozónak kiemelkedően fontos érdekei fűződnek műszaki fejlesztői tevékenységének hatékonyságához, ezért és csakis ezért anyagilag külön is ösztönzi a magas szintű alkotói-fejlesztői munkát. E jelentős mértékű anyagi elismerésre való jog azonban sehol nem „csúszik át" az alkotással való rendelkezés jogának a feltalálóra való — központi-jogszabályba történő — telepítésébe. Egy ilyen megoldás ugyanis éppen azzal a vállalkozói érdekeltséggel nem számolna, illetve éppen azzal a vállalkozói érdekeltséggel „számolna le" , ami az innováció egyetlen mozgatórugója, hajtómotorja. Az alkotók (feltalálók, újítók) díjigényének garantálására tehát a rendelkezés jogának rájuk történő jogszabályi telepítése nem szolgálhat: erre megfelelőbb —
