Koroknay Gyula: Kállói kapitányok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 13. (Nyíregyháza, 2006)

SZUHAY MÁTYÁS

felgyújtotta. Kaba hasonló sorsra jutott. Debrecenbe, mely Erdélyhez tartozott, a Tócó mellé szállt s a várost rendkívüli módon megbüntette, megsarcolta. Közben a török sereg a környéket pusztította. Debrecen közelebbi távolabbi vidéke ekkor néptelenedett el, mint Vérvölgy, Köteles, Mezőszentmiklós és sok más, különben Szabolcshoz tartozó falu. Elég a mai térképre ránézni, s egybevetni a települések sűrűségét Újfehértó alatt és fölött. A többi hajdúváros csak a véletlennek köszönheti megmenekülését. Annak, hogy Boldvai Márton alispán egy éjszakával később hozta el Bihar vármegye zászlaját, mint ahogy a pusztító részlegét Szejdi kiküldte. Mivel a bihari nemesek nem keltek fel, nem tudtak, mert szétszéledtek. Szejdi Biharnak fordult. A szabolcsi hajdúvárosok s egyéb községek így megmenekedtek. A rettegés és a félelem azonban óriási volt. Aki csak tudott, a várakba menekült, Kallóba, Ecsedbe, Ibrányba, Kisvárdára vagy még messzebb. Április 20-án, tehát amikor Szejdi Debrecent sanyargatja, két levél is megérkezik Szabolcs vármegyéhez. Egyikben Homonnai Drugeth György rendeli el a veszélyre való tekintettel a felkelést, a másikban pedig Souches gróf kéri. A közgyűlés meg is szavazza,

269 csak az adott pillanatban a végrehajtása tűnik kétségesnek. Mikor május vége felé a közgyűlés ismét összeül, akkor ismerik meg a császár és király március 29-i leiratát, melyben Wesselényi nádorra bízta az érkező német katonaság fölötti parancsnokságot „ és megbízásba adta, hogy személyes jelenlétével minden gondja az legyen, hogy a hűséges országlakók valami, akár legcsekélyebb kárt szenvedjenek és ne panaszkodhassanak, hogy meg vannak terhelve ". Az idézetet azért érdemes megjegyezni, mert a későbbiek folyamán éppen az ellenkezője következett be. A levélre a vármegye a jegyzőjét küldte követül a nádorhoz, hogy a német hadak ne erre vonuljanak keresztül.

270 A követ utasítása azonban olyan részleteket is tartalmaz, a kortárs szemével nézve, mely az átélt veszedelemre vonatkozik. „Hogy peniglen futunk, szaladunk, azzal két elének voltunk és vagyunk, mert rettegéssel hallottuk, sőt szemünkkel láttuk sokan vármegyénkben az pogány ellenségnek dühösségét, édes hazánkat égette, rablotta, mint az oktalan barmot vágta és hallatlan kegyetlenséget elkövetet. Mind a természet, mind az okosság arra vivén, hogy nem lévén oltalmunk az pogány dühössége ellen, nem nyúlhattunk egyéb oltalomhoz az futásnál, bujdosásnál, mert mint egy bástyácskája lévén ezen vármegyének az pogány felöl az hajdú városok, mind az hajdú városokat s mind több falukat felégette, rablotta, és így veszedelmünket futásunkkal kellett távoztatnunk". Továbbá: „Füstölgő üszöge és hamuja látszatván vármegyénk nagy részének, minden javait, marháját, életét eltakarván, prédálván az pogányság, félő, éhhel hálásra ne jussanak sokan ... Im mostan harmadszor az török pogányság nagyobb részét elpusztító, égeté, csak mi kicsiny része maradt meg az Tisza mellett vármegyénknek, ott is sok óhajtó, éhező, futott szegénység száma nélkül konfluált (egybegyűlt). "

2?l S milyen következményekkel járt mindez? Kocsonyás Boldizsár május 21-én bizonyos vádak ellen tiltakozva a következőket írja: „Esek értésemre némely jóaka9 Uo. Prot. 12. Fol. 135. °Uo. Prot. 12. Fol. 138. 1 Uo. Fasc 78. No 3. 1660.