Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 11. (Nyíregyháza, 2002)

II. HATVANÖT ÉVVEL ÉRETTSÉGI UTÁN

mezeket kell-lehet csavarral-anyával rögzíteni, saroklemezekkel formává alakítani stb. Van, ahol valóságos filmvetítő gépet találunk, visszanézve meglehetősen egyszerű kivitelben, tekerősen működik, s néhány 8-10 méternyi játékfilmrészleten tanulmányozhattuk, kísérhettük nevetéssel a mozgások „elemeit", vissza is tekerhettük stb. Mindenesetre tanulságos volt és nagyszerű, mert máshol ilyen nem volt. O. Dezső barátomnak a szíjártó által elfuserált, így viszonylag olcsón megvásárolt, szeletekből varrt futball-labdája volt. Hatalmas nagy, utcai, lókapujuk szolgált futballkapunak: versengve gyakoroltuk a 11 -es rúgásokat s a pályára vonulást. Akkoriban az volt a szokás, hogy a két csapat együtt vonult ki az öltözőből, és a kapusok a térfelük felé hatalmas rúgással küldték előre a játékszert" - ahogy ma szokás mondani. És ez alkalom arra, hogy beszéljünk a meccsre járásról. Nyíregyházán több csapat is szerepelhetett a nyilvántartásokban, de a „Kelet-Magyarország bajnokságért" csak két csapat: a legrégibb sportegyesület, a NYTVE és a kereskedők-iparosok csapata, a NYKISE rivalizált (ez utóbbiak játékosai valóban kereskedők, iparosok voltak: fodrász, nyomdász, ruhakereskedő, sőt vasutas, városi kistisztviselő is). Én ezeknek, a zöld-fekete színüeknek szurkoltam (akkoriban ugyan még „drukkoltunk", még nem reformálták meg a sportnyelvet), Dezső viszont az elegánsabb kék-fehér csapatért lelkesedett (köztük is voltak kereskedők, érettségizett tisztviselők, vasutasok). Ha az osztályunk játszott más osztállyal, akkor még engem is hívtak focizni, de már az iskolai csapatba nem. (Talán ezzel kapcsolatos, hogy csak alsós koromban jártam meccsre, később már szűkebb körben töltögettem vasárnap délutánjaimat: s ez kétségtelenül vonzóbbnak mutatkozott és tartós lett.) Felsős diák korunkban született meg a hangosfilm: előzőleg is megmegfordultunk városunk három mozijának valamelyikében, de ha megérkezett az új magyar hangosfilm, akkor szombaton, az olcsóbb első, fél háromkor kezdődő előadáson a legelső sort általában mi szálltuk meg, elnyújtózkodva a csapóülős széken, hogy valamennyire kedvezőbb szögben élvezhessük a túl közeli vásznon megjelenő képet... Baráti körünkben egyetlen családban voltak leányok, kettőjük korban is közelebb hozzánk: nyilván a nálunk két évvel idősebbet favorizáltuk, a két évvel fiatalabbnak éppenhogy köszöntünk. Akkoriban ritka, hogy lá-