Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

5. Földművelési, határhasználati rendszerek és művelési viszonyok a XVIII. század második felében

5. FÖLDMŰVELÉSI, HATÁRHASZNÁLATI RENDSZEREK ÉS MŰVELÉSI VISZONYOK A XVIII. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 5.1 A gazdálkodás feltételeinek átformálódása és az 1767. évi úrbérrendezés A XVIII. század közepére lezárult az úrbéres népesség szabad határhasználatának korszaka a Rétközben. Számtalan jel utalt arra, hogy a földesurak a birtokhatároknak minden körülmények közötti sérthetetlenségét igyekeztek biztosítani. Megsokasodnak a határsértési perek és a tanúvallomási jegyzőkönyvek. Bár az 1750-es évekig a majorsági gazdálkodás Vencsellő és Kisvárda uradalmi központok kivételével csak igen szerény keretek között folyt, a nemesi birtok terjeszkedése az úrbéreseknek a rétről és legelőről való kiszorításában mutatkozott meg legkorábban. Ennek alapvető oka, hogy az állattartás volt még ekkor is a majorsági gazdálkodás súlypontja. A későbbi évtizedek nagy szerkezetváltásának folyamata, a földművelés előtérbe kerülése az állattartással szemben érezhetővé vált. Egyre több olyan intézkedést kellett a jobbágyoknak tudomásul venni, melyek az évszázados hagyományos gazdálkodás akadályoztatását, alapvetően a faluhatár beszűkülését jelentették. A Habsburg-hatalom beleegyezésével és a feudális földesúri akarat helyi végrehajtó szervének, a vármegyének a segítségével a birtokos osztály a növénytermesztés kiterjesztésére törekedett. Ennek érdekében Szabolcs vármegye 1767-ben elrendelte az ártéri gazdálkodás mechanizmusát működtető erek és fokok feltöltését, újak nyitását megtiltotta. A megüresedettjobbágytelkek megtartásával és az irtásvisszaváltás megszaporodásával a majorsági földek növekedtek. Fejlődésük nagyságát és ütemét az döntötte el, hogy a birtokosok mennyiben és hogyan tudtak úrrá lenni az iga-, munkaerő- és tőkehiányon. A termelőerők fejlődését a XVIII. század közepére a népesség és az igásállomány számának emelkedése jelentette, ami a gazdálkodókat a mezőgazdaságilag hasznosítható földterület racionálisabb kihasználására kényszerítette. Lemérhető ez a puszták használatának változásában is. Amíg ugyanis a század első évtizedeiben Keresztút (Kótaj)-, Rozsály-, a bogdányi Hene- és Szolnok-pusztákat „nem mindig szántóföld céljára",

1 hanem főként téli- és nyári legelőként használták a szomszédos falvak jobbágyai kilenced és pénzjáradék fizetése ellenében, addig az 1750—60-as évektől a jobbágyi kisüzemi szántóföldi termelés terjeszkedett a puszták felé. A falu népe a jobbágygazdálkodás „visszaszorítását" a telki állomány keretei közé minden eszközzel igyekezett kijátszani: új irtások létesítésével az úrbéres földeken kívüli területek bevonásával fokozta a termelést. A beltejességre való törekvés azonban tetten érhető a jobbágy kisüzemi gazdálkodásában. Ennek jelentősége még akkor sem lebecsülendő, ha tudjuk, hogy az új növényi kultúrák (kukorica, dohány) termőterületének növelése elsősorban a gazdasági kény-