Réfi Oszkó Magdolna: Gazdálkodás a Rétközben a XVIII–XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 4. (Nyíregyháza, 1997)

4. Gazdálkodás a XVIII. század első felében. Termelési övezetek magassági viszonyok alapján

Amikor a bécsi kormány az adóbevételeinek fokozását szolgáló 1715. évi összeírást, majd 1720-ban ennek módosítását is elvégeztette, részletesen kitért az összeírt adózók (úrbéresek) használatában lévő rétek nagyságának, a széna minőségének és annak felmérésére, hogy a rétek mennyire vannak kitéve az árvizek pusztításának. Az összeírok a rét fogalmát a kaszálóval azonosították. A kaszáló tehát szénanyerő hely, s mint ilyen nem egyetlen forrás és lehetőség a szénatermelésben. A rétköziek viszont rétnek a „vízinövényekkel, náddal, kákával, gyékénnyel, sással benőtt, lassan mozgó vízzel borított területet'" tekintették.

24 A takarmánytermő területek fontossága miatt a kaszálók terjedelmét minden módon növelték. Az erdőkben, bozótosokban irtással, a nádasokban tiprással. vágással, a lápon kaszálással, égetéssel igyekeztek minél nagyobb területeket nyerni. Irtás, láz, törés köznévből képzett helyneveink bizonyítják, hogy „a földrajzi környezet a társadalom természetátalakító munkája nyomán a XVIII. századtól fokozatosan megváltozik, majd ez a folyamat a XIX. század második felében meggyorsul".

25 Jrtovány Demecserben, Jakabirtvány Kéken, Úrirtoványa Pátrohán, Kaszaláz Dombrádon, Konyhaláz („ahol a" szorongó időkben tanyásztak") Vasmegyeren ismeretes. Volt Irtáskaszáló Tiszabercelen és a kaszálók közös (közösségi) tulajdonára utalóan Falukaszáló Nagyhalászon, Tuzséron. Helységkaszálója Demecserben és Szabolcsveresmarton.

26 Mivel az új kaszáló létesítése sokszor nemcsak irtásból, tisztogatásból állt, hanem a földet fel is kellett törni, törésnek, törésföldnek nevezték az így nyert területet. Tiszabercel határában a Töréskaszálókat nádasból irtották ki. Gyakran lápból is készítettek kaszálót, melyet lápkaszálónak neveztek. Különösen sok lápkaszáló neve maradt fenn Nagyhalászból (Hajnaltó-, Dinynyésmál-, Ticceilápkaszáló, stb.).

27 Valójában tehát sokkal nagyobb területet használtak rétként, mint amennyi az összeírás megfelelő tételében szerepel. A XVIII. század elején a gazdasági erővonalak újrarendeződése idején a lakosokat senki nem akadályozta az irtások létesítésében. Egyetlen akadálya csak az úrbéresek korlátozott iga- és munkaereje lehetett. Az igen fáradságos munkával kialakított irtásokat még ártéri kertként (tengeri.- veteményes- és gyümölcsöskert) is használták. Az irtásföld kiterjedése és művelésági megoszlása megállapíthatatlan, de korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy a lakosság az ártérben lévő irtásokat „gyümölcsös kaszáló"-ként használta és a „kaszálókat, kiknek az hol fű nem terem tengerinek szántják".

28 Az 1715—20. évi összeírásban csak 3 esetben — Gégényben, Pátrohán és Ajakon — említik, hogy a rét nem elegendő (2. sz. melléklet). Gégényben a legelő is nagyon kevés, érthető, miért tartozott a legszegényebb községek közé. Bujon. Kisvárdán és Rétközberencsen találjuk a legnagyobb szénatermést adó réteket. Ezeken a helyeken 1 kaszás egy napi munkával egy 4, a többi községben egy 2 ökrös szekérre valót tudott kaszálni. Az átlagos szénatermés (azaz 1 kaszásról nyerhető széna szekérben) 1.33, az országos át-