„…kedves hazám boldogulása munkáját kezébe adom…”. Történészek a szatmári békéről: „árulás vagy reálpolitikai lépés”. Szatmárnémeti konferencia (Nyíregyháza, 2003)

Mandula Tibor: A szatmári békét követő sváb telepítések és azok jelentősége

Az akkor Pozsonyban tartózkodó Károlyi Sándor 1712 júniusán kelt levelében tudatja feleségével a telepesek első csoportjának érkezését, illetve azoknak Pozsonyból Nagykárolyba történő irányítását. így a kérdéses folyamodványoknak 1712. június 16 után kellett íródniuk, s ezért ezek nem az első ilyen nemű folyamodványok voltak. Ezek az okiratok azonban számunkra fontosak, mert tartalmukból Károlyi Sándor telepítő működésének szempontjait ismerhetjük meg. Ami pedig a falvak és községek lakosságának számát illeti, ezzel kapcsolatban is bizonyos helyreigazításra van szükség. Nevezetesen - Vonház Borovszky Samu könyvére, Szatmár vármegye monográfiájára utalva - megrázó képet fest a kuruc szabadságharc idején a falvak lakosságáról, s azt állítja, hogy azt a kevés jobbágyot, akik a háborúban életben maradtak, azt később az éhínség és pestis pusztította el. Majd azt hangsúlyozza, hogy Károlyi Sándor a harcokban elesett és a pestisben elpusztult magyar jobbágyokat a tönkretett és lakatlan Szatmár vármegyében idegenekkel igyekszik pótolni. Vonház megállapítása téves, mert ha ezt vesszük alapul, azt kell higyjük,hogy a telepítés idején Szatmár vármegye teljesen lakatlan puszta terület volt, ahol a sváb telepítés álltai egy jelentős német nemzetiségű sziget jött létre, ami természetesen távol áll a valóságtól. Elsősorban azért, mert Károlyi Sándor saját birtokainak meggyérült, de nem lakatlan községeibe telepítette a svábokat. Ezért téves, Vonház Istvánnak a vármegyével kapcsolatos „kihalt" terület megnevezése. Egy másik szerző, Hauler Ernő is, aki inkább érzelmeire, mint az okiratokra alapozva vizsgálta a vármegyei sváb telepítést, szintén üres falvakról tesz említést, amit Borovszkyra utalva, minden átértékelés nélkül vett át, miszerint Károlyi Sándor német telepeseket hozatott az üres, lakatlan Szatmár vármegyébe. E téves következtetések ellenkezőjéről győződhetünk meg az 1715-ös összeírás segítségével, amely világosan kimutatja, hogy a vármegye 235 lakott községében a kérdéses időpontban 3443 család lakott. Ha az említett adatot összehasonlítjuk más megyék lakosainak adataival, amelyeket kevésbé érintett a kuruc szabadságharc, egészen eltérő következtetésre jutunk. Nevezetesen arra, hogy az összeírás adatai szerint az adózó családok számát tekintve Szatmár vármegye az ország egyik eléggé lakott vármegyéje volt.