Thesaurus solemnis. Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt (Debrecen–Nyíregyháza, 2002)

Németh Péter: Szatmár vára

Remete, Sárköz, Apa, Felsőbánya) az egri püspöknek adóztak, nem alkotva önálló esperesi kerületet. Ebből kitűnik, hogy az első megtelepülök az egri püspökség területéről érkezve hódították meg az 124l-es tatárjárás előtt-után az erdőrengeteget. A Kékes és Fentős erdőkre tagolódó erdőuradalom irányítása nevéből ítélve a királyi udvarházból, Udvariból történt. A középkori Szatmár megye maradék területén két esperesség osztozott: az ugocsai és a szatmári. A két esperességet a Szamos választotta el, annak a jobb partjára eső, a Tisza, a Túr folyók és a Batár patak által bezárt terület - a Szamosköz - az ugocsai, míg a Szamos bal partjától a Borsóvá, Szabolcs, Bihar és (Közép-)Szolnok megyékig húzódó rész a szatmári esperesség alá tartozott. Miként értelmezhető ez a furcsa kép? A területet a források birtokában jól ismerő Maksay Ferenc úgy vélte, hogy a Szamos jobb partja is eredetileg a szatmári archidiakonátusé volt, azonban vagy az ugocsai esperessel kötött egyezség, vagy az erdélyi püspök rendelete eredményeképp került ez a gazdagabb, lakottabb földterület a szűk és ritka népességű Ugocsához. Csakhogy a helyzet fordított: az éppen kialakult Ugocsa megye dézsmája IV. (Kun) László adományáig az egri püspököt illette, s csak ezután jutott az erdélyi püspök birtokába. Anélkül, hogy Ugocsa megye kialakulásának a kérdését, s benne a sásvári várispánságét fejtegetnénk, annyit elmondhatunk, hogy Maksaynak nincs igaza: a Szamos jobb partja térítés szempontjából kezdettől fogva az egri püspökség érdekszférájába tartozott, s amikor Ugocsát véglegesen Gyulafehérvár fennhatósága alá rendelték, a korábbi egyházkerületi állapoton sem változtattak. Jellemző, hogy a Szamos jobb partján fekvő Németi plébániáját külön intézkedéssel helyezték át az ugocsaiból a szatmári főesperességbe. Eger viszont kárpótlásként Máramaros területét kapta meg, s övéi maradtak az avasi erdőuradalom plébániái is. Igaza lehet tehát Karácsonyinak: a XI. századi Szatmár megye keleti határa a Szamos volt, maga a várispánság pedig határispánság, melynek feladata az észak-déli, Erdélyt az ország belsejével összekötő főútnak az ellenőrzése volt. Ezen az úton, illetve a mellette kanyargó Szamoson szállították a dési, déskörnyéki sót, s talán más ipari nyersanyagokat. A megye korai királyi vára őrségének a vízi- és szárazföldi utakra egyaránt kellett felügyelnie, éppen úgy, mint a nem is távoli Szabolcs vára őrzőinek. Tehát csak olyan szamosparti település jöhet számításba a határispánság székhelyeként, amelyből egyúttal a folyó partján párhuzamosan futó utakat is ellenőrizhették. Nevük alapján két település vehető gyanúba: Óvári és Nógrád. Óvári akkor tűnik fel, amikor már régen elajándékozták. 1312-ben a Csák nembeli Nagy Barc fiai és unokái osztoznak rajta és más birtokokon, amelyek