Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)

Bevezetés

Barkóczy Krisztina férje elvárásainak megfelelően, de vele egyenrangúként, főleg a kelet-magyaroszági uradalmakban felügyelte a gazdaságot. Bár ő maga is jól értett a gazdálkodáshoz, igen fontosnak tartotta, hogy társát mindenről tájékoztassa és kikérje véleményét. Barkóczy Krisztinának ugyanis annak ellenére, hogy 1712-től lényegében helyreállt a közbiztonság - csak 1717-ben okozott nagy riadalmat egy tatárbetörés -, számos nehézséggel kellett megküzdenie. Állandó problémát jelentett a munkaerő- és a pénzhiány, amelyet se a svábok betelepítése, se a korábbi katonaelemek visszatérése a civil életbe, se a kölcsönök nem tudtak megoldani. A hadjárások és a pestisjárvány miatt szinte teljesen elpusztult vidéken tovább rontották a termelés feltételeit a mostoha időjárási körülmények is. Egyszer a dermesztő hideg, máskor az aszály miatt megsemmisült a termés, elhulltak az állatok, s nem csak a jobbágyság, hanem az uraság és környezete ellátása sem volt mindenkor biztosított. 1712. március 23-án Olcsván kelt levelében pl. arról panaszkodott Károlyiné a férjének, hogy „miolta it vagyok is, 3 s 4 falut is feljártatok, mégsem találni egy tyúkot pínzen.” Amikor pedig viszonylag jó termésnek örülhettek, az értékesítés okozott nehézséget. Károlyi mindezt pontosan tudta, s hogy felesége dolgát megkönnyítse, rendszeres utasításokkal látta el alkalmazottait. Ennek ellenére előfordult, hogy egy-egy feladatkörben többen váltották egymást, néhányan viszont, nyilván az uraság megelégedésére tevékenykedők, több tisztséget is viseltek egyidejűleg.

A házaspár gyakori különélésében az is szerepet játszott, hogy Barkóczy Krisztina nem hagyhatta magára az Ugocsa vármegyében birtokos, régóta özvegy és beteges anyját, és az Erdélybe féjhez ment, de rosszul sikerült házasságban élő, ezért súlyos lelki traumával küszködő lányát, Klárát és unokáit sem. Gyámolításuk őt is megviselte, mert a betegség sűrűn látogatta a családot, s - korábban elhunyt négy gyermekén kívül - többeket is elvesztett szerettei közül. 1714-ben meghalt első, csak néhány hónapot élt unokája, a nagyapja után Sándornak keresztelt kisfiú, 1718-ban anyja, Koháry Judit, 1723 végén a veje, aki hat gyermeket hagyott hátra. Sokat aggódott a férje és a saját megromlott egészsége miatt is. Nem a haláltól félt, hanem a kiszolgáltatottságtól, és attól, hogy segítség helyett teher lehet családja számára. Utolsó éveiben, amikor a fájdalom, a tehetetlenségérzet és a sorscsapások szinte állandó kísérőiül szegődtek, a mélyen hívő asszony a vallásban keresett vigaszt, és abból merített erőt a további helytálláshoz. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az embernek minden helyzetben el kell végezni a feladatait, hogy - az isteni akarat magasabbrendű- sége ellenére - az egyén is felelős döntéseiért és sorsa alakulásáért - ahogy ezt a kötetetek mottójául választott idézetek is tükrözik.

Károlyiné nagyon sokat tett az Északkelet-Magyarországon gyenge pozícióval rendelkező katolikus egyház megerősítéséért, s a Tiszántúlhoz való ragasz9