Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)
Levelek - 1712. január 31. - 1712. október 25
nyak, a mezőbe pedig törődöt ízük, aki jobbatka volna is. Hihető, a sok félbeállás okozta. Az disznókot, amint megírtam volt, próbára húszat-húszat hajtattam vala be Debrecenbe s Szakmárra. Azok 20 forintba estek öszeségel, noha szakaszon- kínt vették, kit aláb, s kit feljeb. S ha akkor többet hajtattam volna, töb is elkölt volna. Már most hajtattam, de félek, el nem kel, mert az idő erőssen meglágyult. Ha a Komlósi szovát fogadtam volna, úgy elvesztegettem volna, vagy semmit sem adtam volna el benne, mert az aljossát 6 máriásra sem böcsülte. Jóllehet az mindenektül mondatot, hogy igen slejtesek s aprók vannak benne. De hitelesebben Nagy Gábor Uram érkezék, ők akarták Pataival megvenni nyereségre. Nem jovallja sem eladni, sem leöletni az slejtessét, mivel némellyeknek egy ujnyi kövéri is alig esnék, s nőnek is még, apró szerek lévén. Azért már, Szívem, én is meghadtam, aki el nem kel, a jovába megöletek, va- lamenyi leszen, s az dib-dábságot a nyáj közzé csapatom. Valóságos, a gondviselés is rósz volt reá, mert se nem sóztak, sőt az víz miá is szenvedtek fogyatkozást. De annál kövéreb let volna is, de sok süldőt mondnak, hogy szakasztatot kö- zikbe. Csakugyan megmaradt volna a kicsinysége, és így onnét is megfogyatkozunk a pínzbü[l]. Se só, se bor, se disznó nem succedált úgy, amint kellene, a búza pedig vesz az előbbi állapotjához. Szakmárt 15 máriáson megyen az öreg köböl, s a szép tisztája Debrecenbe még ócsóbban. Helepront elment, azolta hírét nem hallotttam. Az magunk szükségére nagy nehezen kipótolódot, de magának nem lehetet adni, hacsak utánna nem küld- hetek. Nállam is minden nap sok a költség, mindent pínzen kelletvén venni. A korcsmábul nemhogy költségemre telnék, de még annyi volna is, rákelne a somos kertre. Hát a mindenféle mesterember, s Bay László, Andrási, mind pínzt kérnek, valahonnat telik. Ezekek, Szívem, csak az a tanúsága, hogy pínz kellene mind Kegyelmednek s nekem, s nincsen. Veselényi Uram ír, hogy árossá találkozót a Tokaj táján való jószágának, ezért hírt akart adni. Én megírtam, csak eladhatja. Azt is írja, a Gubernátornál való adósság a feleségének jutót osztállyába, s azt is kéri a vármegyéiül. Az vásárlás, Édesem, had maradjon. Az egy zöld kamukát ha megveszi Kegyeljed, a gyöngy is elmaradhat. Találnék gyöngyöt, mert ollyan csomót árulnak most is orientálist, szebbet a Csajági küldténél, s ócsób pedig. Annyi sok egyenlő sokat érne, gondolom, ezer forint felé menne az ára. Elhiszem, amikor vehetek, elhozzák azután is. Szegíny Prínyi Mihály nyavolyáját nem kicsiny szánakozással értem, meg- romlot oly iffiú korába.6 Öcsé, húgai mind mellettem vannak, de nem jelentettem egyiknek is nyavolyáját, nem akarván keseríteni. Édes Szívem, Kegyelmed írása szerint nem hiszem, hárman is tegyünk egy jó gazdát, kivált illyen emberekkel, akikkel van igyünk. Mert Károlybajn len24
