Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 46. (Nyíregyháza, 2015)
Háborús naplóm
Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezései Néhány nap múlva vonatra raktak bennünket és Laibachban pakoltak le. Itt is jó helyre kerültünk. Egy leányinternátus volt berendezve kórháznak, ebben leltünk ideiglenes szállást. 4-5 nap múlva már innen is tovább küldtek, s én örömmel mentem. Táviratoztam haza, természetesen pénzt kértem. Alig jött meg, máris pakoltam, s indultam. Kissé zokon esett, hogy menetlevelem Leitmeritzbe szólt, de bíztam benne, hogy valahogy majd csak hazavergődöm. Az utazásom alatt egy kis kellemetlenségem volt Bécsben. Meglehetősen rosz- szul néztem ki mházat dolgában, úgy, hogy alig akartak beengedni a másodosztályú étterembe. Nekem se kellett egyéb. Olyan ricsajt csaptam, hogy még a pályaudvar-parancsnok is odakerült. Annak is odavágtam, hogy azért védjük mi magyarok az ő piszkos, köves országukat, hogy aztán a sebesült magyar tisztekkel így bánjanak. Először az is lóhátról beszélt velem. Én erre higgadtabb lettem, mondtam neki, nem akarok botrányt, menjünk az irodába, én onnan azonnal felhívom telefonon a magyar honvédelmi minisztériumot - bár közös vagyok, az ő védelmét kérem az ilyen eljárás ellen - s már indultam is. Úgy látszik, jó beosztás volt a pályaudvar-parancsnokság, mert rögtön hangnemet változtatott. Bocsánatot kért és mondta, hogy ne haragudjak, de neki olyan nehéz a szolgálata, hogy már nagyon ideges. Már éppen ajánlani akartam neki egy kis idegerősítő kúrát a Doberdón vagy San Michelén, de hozták az ennivalót, így nem folytattam. Nem sokkal később indult a vonatom. Feltétettem magam a tiszti kocsiba. Kényelmesen utaztam egészen Leitmeritzig. Itt az egyik Reservhospitalba [tartalékkórházba] kerültem. Rögtön az első napon megindítottam az ostromot abban az irányban, hogy küldjenek haza Debrecenbe. Kimondottan nem voltak ugyan ellene, de állandóan odázták. Végre egyik nap megígérték azzal, hogy 2-3 napon belül megkapom a menetlevelemet. Ekkor azonban megfájdult a torkom és belázasodtam. Féltem, hogy kimondják rám a ragályost és akkor fuccs a hazautazásnak, ezért titkoltam, sőt a lázamat is igyekeztem eltitkolni. Persze nem sikerült. Egyszer az ápolónő észrevette, hogy levertem a hőmérőt, ezért ott ült mellettem a mérés alatt. Mikor a lázamról a doktorok értesültek, azonnal jöttek, hogy mi a bajom? Én úgy tettem, mint aki még azt sem értettem, hogy mit beszélnek, s nem árultam el a torokfájást. Beoltottak tetanusz ellen és vasárnapra kerítettek egy magyar szanitéc zászlóst, hogy kérdezzen ki. Ennek aztán megsúgtam, hogy tudom én, mi a bajom, s tudok is annyit németül, amennyi ide kell, de félek, hogy a torkomat fertőzőnek találják, és nem engednek el. Mikor aztán magunkra maradtunk, megnézte a torkom s megnyugtatott, hogy ettől holnap-holnapután nyugodtan utazhatok, nem fognak akadékoskodni. Mikor aztán bejöttek a doktorok, volt nagy elképedés, mikor egész 64
