Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Emilné Algőver Erzsébet naplója

a gyerekeknek legyen élelmük, de állítólag ők nem mentek tovább. Ezek márciusi állapotok. Mi várjuk őket rendületlenül minden csengetésnél... Mert már szól a csengő is. Van villany. Május elseje itt a téren is rendben folyt le, semmi baj nem volt. Május 1-re sokakat elvittek fogságba. Állítólag azért, ahogy valamikor a kommunistákat zárták el, most ők zárnak el sokakat ezen a napon. Pénteken este Soblikék jöttek a fiukkal, meg a kis Mártával. Kassáról kiutasították őket. Szombaton délután elmentek a Honvéd utca 45. szám alá, egy szobába. Ok is szeretnék tudni, hogy Erzsikéék Mártáékkal együtt vannak-e. Állítólag már nincs harc. Mussolinit kivégezték, Hitler meghalt. Horthy Miklós, hírlik, él. Mi lesz a mi sorsunk? Miért imádkozzunk? Békéért? Lelki békességért, gyermekeink szerencsés visszatéréséért, drága hazánk talpra állásáért és a mindennapi kenyérért. Apus gyengélkedik. Ma is 37.8 fok láza volt. O influenzának mondja. A jó Isten gyógyítsa meg mielőbb. Szörnyen lefogyott és ideges.

Május 13. vasárnap. Béke. A németek minden vonalon letették a fegyvert. Áldozó csütörtökön a püspök erről is beszélt. Elénekeltük a Himnuszt. Nagyon sírtunk, amíg énekeltünk. Sok ijesztőt beszélnek a Németországba menekültek sorsáról. Add Uram, hogy ne legyen egy szava sem igaz. Jocóék biztosan ott vannak, Erzsikéék - Isten tudja. Segítsd őket, drága Jézusom! Annuska elért Sárközre. Vilmike ma este énekel a templomban. Elmegyek. Olyan a kert, mint egy tavaszi álom. Az orgonák rogyásig tele virággal. Hatfajta orgona virít. Az üres fehér ezidén nem hozott virágot. Eső kellene, állandóan kinn lennék a veteményes kertben.

1945. május 27. vasárnap. 22-én kedden délelőtt fél 12-kor elfogták Túróczy Zoltán püspökünket. Krisztust is ártatlanul feszítették fel. Nagy mozgalom indult, aláírások; segítsd őt, Jézusom!! A gyerekek nem jöttek. Csütörtökön 24-én délután fél 5 körül két részeg orosz katona betörte a kaput. Elmentek, nem láttuk őket. Akkor bekallantyúztam. A 4. számú kaput nem tudták betörni, visszajöttek, de akkor már nem tudtak bejönni. A középső ablakon kihajoltam, kérdeztem, cső hces? (mit akarsz?), azt mondja, klyucs (kulcs). Mondtam, nem adom. Kérdezte, szlovák vagyok, nem, magyar. Hiába lök- döstem őket vissza. Az egyik besegítette a másikat az ablakon. Közben lepofoztam a fentinek a sapkáját, amire nagyon dühösen az arcomba vágta a sapkát. Aki bejött, szaladt a kapuhoz, hogy beeressze a másikat, én utána és kimentem a kapun, mondtam, megyek a kommandóra. Kozákné a helyettes polgármesterné a 4. sz. alól kiszólt, hogy ő már betelefonált a rendőröknek, de én zuhogó esőben mentem a sarokig. Közben a két katona Kozáknéba kötött bele. Az be akarta csukni az ablakokat, beverték és bemásztak. Sok mindent összezúztak. O meg a cseléd a cselédszobában magukra zárták az ajtót. De rögtön jött két rendőr. Ez a két katona futott, de a Bujtoson elfogták. A polgármester is hazajött, az egyiket az esernyőjével úgy elverte, hogy

29