Balogh István: „Nekem szerencsém volt…”. A 100 éve született Balogh István emlékére - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 42. (Nyíregyháza, 2012)
Balogh István visszaemlékezése - Debrecen bombázása
Balogh István: „Nekem szerencsém volt...” a tanyára szállást kérni. Hol kaptak, hol nem, nyár volt még, az istállóban, szalmán öten-hatan is aludtak. Amíg vártuk a kivilágítást, akikkel lehetett, szóba elegyedtem. Nem volt bátorságos ez sem, mert akadt egy olyan agresszív fiatal tiszt (egy ukrán nővel, ő is szállást kért), aki azzal támadt nekem, hogy ha én olyan jól beszélek németül, miért nem harcolok velük egy sorban?- Minek? - Kinek az érdekében? - kérdeztem én. Ő aztán megmagyarázta, hogy ez nagyeurópai érdek. Mondom, hogy a nagyeurópai érdek egészen más, a német érdek megint más, a mienk ismét más. Tehát ezért nem érzem kötelességemnek, hogy én katona legyek.- Ilyen fiatal embernek pedig a harcmezőn volna a helye - mondta. Voltak más tapasztalataim is. Akadtak idősebb harcosok, akik vissza akartak menni a Romániában szétvert csapattestükhöz. Emlékszem egy törzsőrmesterrel való beszélgetésre, aki háromhetes szabadságot kapott, a Rajna mentén kereste a családját, de sehol sem találta. Elmagyarázta, hogy a Rajna- Pfalz-i városok milyen károkat szenvedtek már akkor. Mondta is: „Hitler kaput". A város mind jobban kiürült, amíg a front egész a közelünkbe nem ért. A román átállás hírére - az 1944. augusztus 23-án volt - mindinkább megzavarodott az emberek gondolkodása. Most már valószínűleg látták, hogy az elkerülhetetlen be fog következni. A júniusi bombázás hatására mi is hozzáláttunk a múzeum értékeinek a menekítéséhez, a Munkácsy-kép megmentéséhez. Azt nem a németektől kellett megmenteni, hanem a bombázások hatását kivédendő, biztonságosnak vélt helyre, az alagsori két folyosó közti szűk raktárhelyiségbe tettük összehajtogatott állapotban, az egyéb értékeket pedig a múzeum pincéjébe, ami egyáltalán nem volt bombabiztosnak mondható. Még személyi óvóhely sem volt az épületben, a szeneskamra melletti szűk folyosót jelölték ki ennek. A június 2-ai bombázás után megállapítottuk, hogy ide többet nem jövünk, mert ha ránk dől ez a két emelet magasságú fal, akkor úgy nyom össze bennünket, mint az egereket. Én inkább kimenekülök a városból, gondoltam. A kerékpáromat mindig készenlétben tartottam és légiriadókor vagy a Kossuth utcai temetőbe, vagy a Nagyerdő árkába vonultam ki védelmet keresve. Ez se jelentett semmit, mert megesett, hogy az eltévedt bombák a mostani Április 4. útja környékén robbantak, de hát szerencsém volt. Ezt is bele kellett kalkulálni. A múzeum értékeinek megmentése azt jelentette, hogy az emeletekről leszállítottuk őket a pincébe. Voltak ott valamiféle ládák, küldözgettek nekünk vagy 25-30 faládát, hogy majd ezekbe csomagoljunk, ha menekíteni kell az értékeket. Sőregi elég ijedős ember volt és mindenáron végre akarta hajtani a kiürítési rendszabályt, ami azt jelentette, hogy a Tiszán át kell vinni az értékeket, valahová. Osztrák asszony volt a felesége és ő maga némiképpen kacérkodott 62
