Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

Romániában az iskolai év nem félévekből, hanem évharmadokból állott. Ka­rácsonyi szünet előtt kaptuk ki az első bizonyítványt, húsvétkor a másodikat, év végén a harmadaikat. Karácsony előtt, még egyszer - és egyben utoljára - kaptam pénzt hazulról, hogy hazamehessek. Éppen olyan izgatottan készül­tem, mint a többiek. Még kis ajándékokat, maradék anyagból kitömött ele­fántot, nyulat, cicát is készítettem a Zathureczky gyerekeknek, hogyha már ingyen lakunk a házukban, legalább én köszönjem meg valamivel. Hát igen, most is az ő házukban laktunk továbbra is ingyen, de most már nem a jobb, hanem a baloldalon. Az történt ugyanis, hogy a falu csendőrőr- söt kapott, de lakást nem. így aztán a csendőrök kinézték maguknak azt a két helyiséget, aminek egyikében mi voltunk. Zathureczkynek volt a beomlott szeszgyár portáján egy kicsike irodaépülete két helyiséggel. Az egyik raktár volt, a másik amolyan cementpadlós, kisablakos iroda. Azt adta oda Mami­nak, mondván, más megoldást nem tud. Ez volt hát az új otthon, ami várt, ki­csi is, szűk is, nagyon elhagyatott, csendes és magányos. Zathureczky ék nagyon kedvesen fogadtak karácsony este, mert elmentem hozzájuk, nem lévén nálunk semmi. Örömmel fogadták az ajándékaimat, s én is kaptam tőlük ajándékként (nem fizetségül,) egy nagyon szép aranygyűrűt, ami még ma is megvan. Micsoda gazdag és szép ajándék volt egy olyan na­gyon szegény kislánynak, mint én voltam akkor! Otthon viszont, az új lakásban nem éreztem jól magam. Zolti sem jött haza, nem engedték. Akkor fogtam hozzá átalakítani, illetve újravarrni a matrózru­hámat, hogy valamivel elfoglaljam magam. S ahogy ott emésztettem magam, egyre többször gondoltam az apámra. Szentpálon még láttam, nem is egyszer. Szép ember volt, olyan Zathureczky-féle, s bizonyára nem is lehet olyan rossz, mint Mami mondogatta... Milyen jó lenne, ha nekem is lenne apám... Talán ő is szeretne engem, hiszen állítólag olyan nagyon hasonlítok hozzá! Hogyha Mami valami miatt nagyon szidott, még most is azt vágta a fejemhez: „olyan vagy, mint apád"! Jó volna megtalálni, írni neki. Hol lehet most, hogy lehetne megtudni, és kitől? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések keltek életre bennem, s a végén már csak egy kívánságom maradt: kinyomozni a hollétét. A vakáció nem volt hosszú, de nem bántam, mikor véget ért, s vissza kel­lett menni az iskolába. Inkább vártam már. Az útiköltségem még összejött va­lahogy, de 20 lejnél több zsebpénz már nem került. Ezt aztán első alkalommal vittem be Hermin nénihez beadni. Ő meg akkor azt mondta, van itt két elsős kislány, megbuktak számtanból, órát kell nekik venni, én vállaljam el őket. Együtt járnának, és együtt fizetnék az előre maghatározott óradíjat. Azt hit­tem, álmodok, lesz pénzem, nem is kevés, mert a két gyerektől kb. 400 lej jön egy hónapra, amivel én már gazdag leszek. Ráadásul még nagy erőfeszítésbe sem kerül, nekem a számtant magyarázni könnyű. Év végéig tanítottam őket, két kis buta jószág volt. Egyik pap, a másik jegyző gyereke, de mivel évvégén csak megbuktak - nemcsak számtanból - és vissza sem jöhettek, a jegyző pa­pa az utolsó havi óradíjjal örökre adós maradt. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom