Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Bodor-internátus

Ettől kezdve aztán sem ennivaló, sem levelezés nem volt, de már nem is volt rá alkalom, mert elkészült az új internátus, és mi bevonultunk oda. Egy óriási hálóterem, mosdók, egy tanulószoba, betegszoba és a felügyelőnő szobája készült csak el, de ez már elég volt arra, hogy birtokba vehessük. Új bútorzatra persze nem tellett, a fiúktól hozott vaságyakat, éjjeli szekrényeket, egyajtós ruhás szekrényeket festették át és hozták hozzánk, de azért nekünk csak új volt! Az épület is csak a „fele" lett, mint amit Kós Károly tervezett, s amint hallottuk, már eleve kicsi. (A másik felét jóval később építették hozzá, most már teljes.)

A „házszentelésre" lehívták Kós Károlyt is. Már akkor tudtam róla, hogy építész, festő és író egyben, s izgatottan vártam, hogy megláthassam. Az ünnepségre kellett egy felköszöntő is. Böske néni erre az alkalomra a harmadik osztályt jelölte ki. Ma már nem tudom miért maradt ki a negyedik, az is lehet, hogy valami miatt kollektív büntetést töltött ki éppen. Az osztály egyhangúlag engem ajánlott az ünnepi „beszédre" de Böske néninek már nyilván megvolt a maga elképzelése, s így nagyon kedvesen megindokolva Jancsó Zsófikát jelölte ki a nagy alkalomra. Nekem azt mondta: te nagyon izgulós vagy, még belesülnél. Nem bántott, még örvendeztem is neki. Nem voltam azért mindenben olyan naiv, és pillanatokon belül felmértem az egyéb okot is: az én matrózruhám Mami kihízott kosztümjéből készült, bizony nem éppen a legsikerültebben, vagyis siralmas volt... Zsófika ruháját az egyetlen szentgyörgyi gyermekruha szalon készítette. Zsófikának koszorúban volt a haja bájosan keretezte szép kis arcát, amolyan igazi kis székely leányka volt, mindenképpen jobban beleillett egy ilyen ünnepi képbe... Meg aztán ez az ünnepély az újságba is belekerült, Zsófika mamája nyilván örömmel vette ezt a kitüntetést, és miért ne szerezzék meg az ilyen jómódú szülőnek ezt a kis örömet. Azt is tudtam már, hogy Zsófika, aki majdnem olyan jó tanuló volt, mint én, azért kap év végén szebb és nagyobb meséskönyvet, mert az ő könyvét a mamája veszi meg, az enyém meg abból van, ami a könyvbarátok szerény ajándékából telik ki. Az ilyen kis, apró különbségtételek tehát nem fájtak. Szükség volt a tehetős szülők jóakaratára, s egyébként is, az osztályzás úgy is tabu volt, annál semmilyen protekció nem játszott szerepet. Az én „első" voltomat semmi nem veszélyeztette.

***

Valamiféle örök titok folytán Zsófika egy külön fejezete maradt az életemnek. Ma sem tudom megtenni, hogy ne beszéljek róla. Mai napig ő példázza a „szimpátia" mindentől független megnyilvánulását, és annak a megmagyarázhatatlan voltát, hogy miért is lehet valaki a számunkra csak úgy egyszerűen, l'art pour Tart szimpatikus. Okát nem tudom, nem keresem. Hibáival elnéző vagyok, s kedvelem, csak úgy, megteszek érte szívesen mindent, ha arra esetleg sor kerül. De sajnos, az ellenkezője is áll: ha valaki első látásra taszít, azt soha nem szeretem meg, sőt, ha lehet, inkább elkerülöm.

65