Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Bodor-internátus

mint gyereket, elborzasztott a gondolat, hogy van, aki napszámra, s talán egy életen át csak bilifület ragaszt... Vízaknán a sóbányába a nagy eső miatt nem engedtek be, de a sós tóban lehetett fürdeni. A templom bejárata fölött megcsodáltuk az Istenfát, ami egyedülálló műemléknek számított az öreg templommal együtt.

Akkor nyáron otthon vasárnap esténként a kapuban a szomszédasszonyok egyre engem meséltettek hegyiről-fülire a kirándulásról. Részletesen kellett elmondanom a látottakat. S úgy utólag azt hiszem, nemcsak a témát, de magát a mesélést is élvezték, „mert olyan jóízűn tudja elmondani".

De ahogy közeledett a szeptember, egyre nyugtalanabbul vártam, hogy kezdődjön már az iskola Az otthoniét valahogy be nem vallottan is, egyre nyomasztóbbá vált számomra. Maminak, azt hiszem, mind nehezebbé vált az egyedüllét, s ha velem volt, ki nem fogyott a panaszból. Nyilván így könnyített magán, s arra még csak nem is gondolt, hogy még túl kicsi és túl érzékeny vagyok, túl sok a lelkiismeret bennem ahhoz, hogy olyan terheket segítsek viselni, amik nem nekem valók. A boltban örökös leltárhiánnyal küszködött. Ezen úgy próbált segíteni, hogy egy ismerős zsidó kereskedőtől titokban árut vásárolt, és annak a nyereségét nem vette ki, hanem bent hagyta a „hiány pótlására". Már akkor kezdtem sejteni, hogy a fő baj ott van, hogy Mami a legelemibb dolgokkal sincs tisztában, amit egy üzletvezetőnek okvetlenül tudnia kell. A beérkezett áruk számláit tanítóbácsi vezette be a raktárkönyvbe, s Mami innen másolta a boltoskönyvet. Illetve másoltam én is a vakációkban.

Az áru kirakás egyik szórakozásom volt, nagyon élveztem, s szinte akaratlanul is megjegyeztem, hogy miből mennyi érkezett. így történhetett meg, hogy a boltoskönyv másolása közben nem egyszer akadtam téves beírásra, amit tanítóbácsi - utána nézve a számláknak - korrigált is. De vajon, ha nem voltam otthon, ki vette észre a tévedést, és egyáltalán, ki ellenőrzött bármit is? Senki. Maminak, azt hiszem, „kínaiul" volt az egész üzleti ügyvitel. S ezek a mindenféle nehézségek sokkal jobban rám telepedtek, mintsem Mami azt csak sejtette volna.

Harmadikos lettem, de az otthoni bajok-gondok most már elkísértek az iskolába is, nem tudtam otthon hagyni azokat. Ha néha mégis megfeledkeztem az egészről, és szünetekben én is gondtalanul játszottam a többiekkel, a másik percben már bántott miatta a lelkiismeret, hogy én itt bezzeg milyen vidám vagyok, pedig szegény Mami, ki tudja, hogyan küszködik most otthon... Aztán csak elsírtam magam. S nem lehetett ám ettől szabadulni. Hétfői nap jött bevásárolni Mami, meglátogatott, és hozta magával az újabb adagot. A végén szünetekben is el-elpityeredtem, úgyhogy már Böske néni is észrevette, s szinte részvéttel nézett rám:- Már megint sírsz, te kis szerencsétlen! - S kezdődött a faggatás, de el nem árultam volna a világ minden kincséért sem, hogy mi bajom van. Még szerencse, hogy közben az iskolában mindenféle változás történt, ami úgy- ahogy csak segített elterelni a gondolataimat.

62