Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Nevelőfalum, Oltszem

***

Nagyon hideg, csípős hajnalban érkeztünk a bodoki állomásra. Oltszem három kilométerre volt. Szekeret ígértek, várni kellett. Hosszú, szénahordó szekérrel jött értünk Czintos Feri bá, azt hihették, hogy bútorral érkezünk, mert még oldaldeszkája sem volt. Felraktuk a ládákat, amit poggyászként adtunk fel, s az ágynemű tetején betakargatott Mami, ahogy lehetett. Csípett a hideg, meg az idegenség.

A ház, ahova megérkeztünk, eléggé új és tetszetős volt. Két helyiség nyílt az utcára, a bolt és a poharazó. Mami ugyan azt mondta, hogy kocsmát nem vállal, de kocsma volt az azért... Mögötte volt az egyszobás lakás tornáccal. A szobában meleg várt. A háziasszony, Ilka néni, akié az egész bolt volt, most a szövetkezetnek bérbe adta, mert ráunt. Várt ránk, sőt a tűzhelyen kívül egy ágyat, asztalt, két széket is ott hagyott a számunkra. Sokat próbált, jószívű asszony volt, már akkor megkedvelte Mamit, amikor először itt járt. Mami nem sokat töprengett, pillanatok alatt magára talált, elemében volt. Két ócska, esőverte, napszítta láda egymáson, elébe szegezve egy csíkos gyapjúszőttes takaró, s volt már szekrény. Három cukros láda, tetején deszkák, jól megtömött szalmazsákkal, pokróccal letakarva lett az én fekvőhelyem. Zolti aludt Mamival az ágyban. Egy láda, báránybőrrel a tetején a könyveknek, mert azokat elhoztuk szerencsére. Egy másik az edénynek, egy a szennyesnek és: „ Ugye leikeim, milyen boldogok vagyunk, nem bánt senki12..." mondogatta Mami.

Én inkább riadt voltam, mint boldog. A rögtönzött berendezés sem lelkesített, valahogy - nem tudom, kitől, mitől - de szégyenkeztem, s ez az érzésem, míg Oltszemen laktunk, otthon az idő múltával egyre csak fokozódott. Edényt csak a legnélkülözhetetlenebbet, s minimális mennyiséget hoztunk magunkkal, az csak nehezítette volna a csomagot. De Mami pár nap múlva már tudta, hogy Bodokon cserépedények vannak, s el is ment, ahogy csak tehette. Nagy csomó cserép bögrével, tejes fazékkal, lábassal tért meg, s igen lelkendezett a szép - és mai szemmel valóban szép - kerámiáért. Csakhogy, lám, még a cserépcsupor sem lehet próféta a saját hazájában! így nem sok idő kellett ahhoz, hogy a gyerek pajtások azzal csúfoltak bennünket: „Jövevények, cserépcsuporból isszátok a kávét!"

Itt az „ovónéni" nimbusz szertefoszlott. Mami „naccsága" lett, meg „bó- tosné". Nem túl nagy tekintély, az biztos. A befogadás nem ment csak úgy

12 Oltszemre költözésével nagyanyámnak sikerült maga mögött hagyni „pettyes” múltját. Vitályos Gézával leszámolt, és valamikor Dávid Lajos is meghalt. Azt nem tudom, mikor biggyesztette neve elé az „özv.” szócskát, de nem bánta, ha azt hitték, hogy ő is a háború áldozata. 45 éves volt, talán a férfiakkal is elszámolt már. Tőle hallottam azt a bölcsességet: „könnyű már akkor szentnek lenni, ha elhagyja az embert a bűn”. Talán a bolt tönkremenésével függött össze, hogy egyszerre csak öregnek tekintette magát, a faluban nem egyszerűen „naccságának”, hanem „papucsos naccságának” nevezték, mert attól kezdve nemigen törődött magával. Igaz, a szegénység olyan mélységeibe süllyedt, hogy erre nem is igen lehetett módja.

47