Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál

- Igazán elég nagy vagy már ahhoz, hogy kisűrűzd a fejedet! Vagy azt várod, hogy kötelet fonjanak a hajadból, és bele húzzanak a Marosba? A szemem majd kisült a szégyentől, annyit vakaróztál! A fiatal grófné is egyre nézett, hol téged, hol engem.

Hát szó, ami szó, bizony nyolc és fél éves voltam, elég nagy ahhoz, hogy gondot viseljek magamra, s még csak nem is mentegetőztem. Mami elment öreg barátnőjéhez, én meg be a lakásba, elővettem, a kontóskönyvet, kinyitottam egy aránylag tiszta oldalra, s a sűrűfésűvel nekiestem a fejemnek... Aztán öltem, öltem, undorral és félelemmel az én iskolában szerzett bogaraimat, míg csak vér nem serkedt a fejem bőrén. Mami másnap még csúnyábban nézett rám:- Hát nem találtál egyebet, amire fésülködj, csak a kontóskönyvet?

Attól kezdve aztán én rendszeresen sűrűztem magam, s sikerült megszabadulni ezektől az igen kellemetlen szerzeményektől.

A nyár még a fogadóban telt el. Mami a tutajosoknak is főzött, mindig friss gulyást ehettek nála. Ezek szálfát úsztattak le a Maroson, s néha a tányért és evőeszközt is magukkal vitték, így lépve meg a fizetés elől. Hitelt is adott fűnek-fának nyakló nélkül, míg csak rá nem jött, hogy az emberek az adósságot nem szeretik megfizetni, s hogy az egész fogadó neki tiszta ráfizetés. A bérletet tehát sürgősen felmondta, az adósokat ügyvédre bízta, s visszaköltöztünk Rózsa nénihez.

Talán mégis repatriálni kellene, jutott most már eszébe a régi ígéret, s már mentünk is Dicsőbe fényképezkedni, s elindította az útlevél-kérést. Csakhogy most már nem ment egészen simán. Csak azt engedték ki, aki igazolni tudta, hogy lesz lakása, és másképpen sem szorul a magyar állam támogatására, s lesz miből megélnie. Mami ettől nem riadt meg. Levél ment - levél jött, ha csak ólomlábakon is, s nem holló postával, s egy mezőtúri unokatestvér a lakást írásban biztosította. A húszezerből még tizenöt megvolt, azt vette-fogta, s átutalta a Pesti Magyar Takarékba. Magyarországon már infláció volt, a tizenötezer lejért százötvenötezer koronát írtak a javára, amit csak ott, és neki lehetett felvenni.

Természetesen ezek a dolgok nem egyszerre történtek, s az idő sem állt meg. Én akkor télen a román iskolába jártam. Mami és tanító néni addig- addig izengették egymásnak a „legszebbeket", hogy engem már meg sem kérdezett senki, tetszik-e vagy sem. Nem is tanultam én ott semmit, kivéve a számtant. A számok meg a műveleti jelek román elnevezése valahogy megragadt a fejemben, s ez volt az egyetlen tantárgy, amiben részt tudtam venni. Vizsgára Mami magyarruhát varrt nekem, hadd lássa mindenki, hogy a román gyerekek között egy magyar is van. Zöld volt a szoknya, fehér a blúz és piros a mellény. A piros mellényt azonban nem volt az a hatalom, ami rám adta volna. Én, a mindig engedelmes, kijelentettem, hogy ha már román iskolába járok, nem leszek magyar nemzetiszínű zászló.

43