Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
Mami sokat kószált egyedül az erdőn, s ilyenkor ritkán tért meg üres kötővel. Hol féregmentes, habfehér csiperkegombát, hol szép fodros sárga rókagombát hozott. Máskor öreg vadcseresznye fára akadt, s kisebb fa-nagyságú gallyat tört le róla, hazahúzta nekünk. Mi aztán szinte lemoshatatlanul össze- maszatoltuk magunkat, napokig rájártunk a feketére érett, kicsit kesernyés vadcseresznyére - ma is számban van az íze. Buja, nagylevelű páfrányokra akadt, fakéregből tartót kötözött, mohával bélelte, bele ültette, s felrakta a szekrény tetejére. A kényes páfrányok otthonosan érezték magukat a kicsit sötét, kicsit hűvös, zsuppfedeles házikóban. Madárfészkeket is gyűjtött Mami. Most úgy mondanánk, ez volt a hobbija. Sok fura is akadt köztük, gömbölyű, körte alakú, lapos kerek, néhány galy- lyacskán csüngő, s mindben több-kevesebb kisebb-nagyobb tojás. Szeplősek, foltosak, fehérek, szürkék, zöldesek, sőt még rózsaszínű is akadt. Engem elszomorítottak ezek a kis fészkek, de nem mondtam Maminak. Láttam, amint a kis madarak elmennek ennivalóért. Jön a zivatar, sietnek haza, várja őket a puha, meleg fészek. Sietnek, repülnek - repülnek, sietnek - s aztán nincs fészek, nincs melegség, nincs puhaság... nincs semmi... Van-e ennél szomorúbb, reménytelenül vigasztalanabb valami ezen a világon? Otthon nélkül maradni... ezen sírni kellett. Aztán elmúlt a nyár, s az egészet egy nagyritkán hallható dal idézi bennem: „Hova lett a sok virág... hova lett a sok virág..." Jckic A szegénység akkor köszöntött be hozzánk, amikor beköltöztünk Rózsa néniékhez. Az erdőről mindenképpen be kellett menni a faluba. Téli szállásra sehogy sem volt alkalmatos, meg aztán az iskola is túl messze lett volna ahhoz, hogy a napok rövidültével bejárhattam volna. S mindezeken túl, télen az erdőben a farkas sem volt ritkaság. A nyár folyamán azonban senki sem épített új házat azért, hogy legyen nekünk hová költözni. így meg kellett elégedni azzal, ami éppen adódott. Rózsa néni amolyan nagyszájú és nagyszívű asszony volt. Felnevelt egy csomó gyereket, s az csak természetes, hogy akinek sok gyereke van, annak hadiárvákból is több jut, mint másnak. Mint egy jó kotlós, azokat is szárnyai alá vette. Jókedvű, vidám teremtés volt, de ha leült fonni, csak sirató éneket pergetett az orsója. Ő volt hát az, aki Mamit megszánta, vagy talán éppen minket, mivel pillanatnyilag két velünk egyidős unokáját istápolgatta. Azt mondta, jobb híján ide adja nekünk az utcai szobát, a másikban meghúzódnak maguk. Lakás hát éppen volt, de egyéb elég gyéren. Maminak ugyan volt pénze, nem is kevés, egy nagy cukorkás dobozban őrizte a sok százkoronást. Mikor közhírré tették, hogy a magyar pénzt le kell pecsételtetni, csak egészen kis összeget vitt el a községházára. Sokan nem hittek még abban, hogy Erdély 40