Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - A történet vége
semmiképpen nem akarta, hogy találkozzanak a vőlegényével, nehogy elrontsák a boldogságát109. A rendkívüli körülmények elfogadhatóvá tették, hogy nem volt „rendes" lakodalom. Nagyszüleim sem igen bánták, mert nagyon megterhelő lett volna, hiszen Mariska lányukat nemrég adták férjhez. Az esküvőre két tanúval mentek a városházára, majd a Kossuth utcai parókiára. Velük együtt mentek ki vonattal a tanyára szűk körű családi ebédre, majd délután ismét vonatra ültek, s a fiatal pár elvonult a Bethlen utcára. De a rokonságnak azért illett bemutatni a feleséget, szüleim néhány látogatást tettek nagyanyám testvéreinél. Édesanyám itt találkozott először a debreceni mentalitással110. 109 Vitályos Géza családjával a kapcsolat valahogy megszakadt, talán még Budapesten, de Veresegyházán már biztosan. 110 Nagyszüleim megértő magatartását, azaz, hogy ,jöttment” Édesanyámat könnyen és szeretettel befogadták, annál inkább kell értékelnünk, mert ezzel ők is átléptek a szigorú debreceni szokásrenden. (Ennek részletes leírása megtalálható Balogh István: A cívisek világa c. könyvében. Bp., Gondolat, 1973.) Dióhéjban a következőket érdemes tudni: A város jómódját a 17-18. században a külterjes állattartás alapozta meg. A gazdagság azonban a lakosság puritán protestáns gondolkodása folytán sem a város külső képében, sem az emberek viselkedésében nem mutatkozott meg, mindkettő messze állt a korabeli nyugati városok életformájától. A 19. század második felében ennek a gazdálkodásnak bealkonyult. Nem volt már igény a lábon hajtott szarvasmarhára, a kemény szőrű magyar rackajuhot felváltotta a gyapjút adó birka. Ennek a változásnak a folyománya volt az is, hogy a város keleti erdőspusztáin kezdték belakni az addig csak telelő szállásra használt tanyákat. Gazdálkodni kívánó, de földet nem bíró fiatalok költöztek ki. A bérelt föld egy részét feltörték, de a művelésre alkalmatlan legelőkön a szokásosnál több jószágot tartottak, így kerültek nagyszüleim is 1910 körül a Nagycserére. A régi gazdálkodásra végzetes csapást Trianon hozott, de némely nagygazdák még a két világháború között is próbálták fenntartani. A változásoknak a debreceni cívisek úgy is igyekeztek ellenállni, hogy hagyományaikhoz, szokásaikhoz makacsul ragaszkodtak, lehetőleg egymás közt házasodtak. Ez esetben még azt sem bánták, ha a fiatalok első unokatestvérek voltak. Azok, akik tanultak, magasabb végzettséget szereztek, (nem voltak sokan,) gyakran választották a polgáribb életformát, és csak laza kapcsolatot tartottak fenn a szülőkkel, rokonsággal. Édesapám nem ezt az utat járta, jó kapcsolatait mindig megtartotta, s ha a szükség úgy hozta, a nehéz mezőgazdasági munkákból sem vonta ki magát. Semmi nem fogott ki rajta: kaszálás, szénahordás, kazalrakás, tengeritörés, zsákolás. Még múzeumigazgatóként is aratott, 1952-ben. Néprajzi gyűjtőmunkájában pedig éppen a régihez ragaszkodó nagygazdáktól ismerhette meg legjobban a hagyományos gazdálkodás fogásait, eszközeit. Ilyen módon ő bizonyos tekintélyre is szert tett a debreceni gazdálkodók körében, s mintegy 3 é fél éves politikai pályafutása során (1944 december - 1948 július között) hallgattak is rá. Tanultsága miatt egyúttal - némi rosszallással ugyan - elnézték neki, ha olykor kivonta magát a kötelező szokásrend alól. Álljon itt egy sokszor emlegetett párbeszéd a nősülésével kapcsolatban. Jóna István az említett nagygazdák közé tartozott, Édesapám egyik legjobb adatközlője volt. Találkoztak a Piac utcán:- Hallom, öcsém, hogy nősülsz.- Igen, István bácsi.- Osztán ki jányát veszed el?- Nem idevaló, erdélyi tanítónő.- Akkor lehet az még oláh is!- Nem oláh, mert református. 279
