Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - Ismét „otthon"
Mosdó, cukrosláda-éjjeliszekrény, csúf bádogasztal, rozsdás, csúnya kályha, kicsi ablakok, szürke padló, na meg egy „heverő" deszkából, rajta „kárpitként" egy öreg szalmazsák. „Tyúkketrec", találtam meg a legráillőbb szót. Ágyneműt kölcsön kaptam a lakóimtól, a magamét nem akartam Köpecről ide kérni. A tanterem mellett volt egy irodának nevezett kis helyiség, nappal oda húzódtam be, mert a „szobámat" egyszerűen nem bírtam, irtóztam tőle és vakaróztam, mintha tetűk mászkálnának rajtam. Két hónapom volt a véglegesítő vizsgára. Könyveket J. Pityu szerzett kölcsön, nekifeküdtem hát a tanulásnak, bár nagy volt az anyag, és teljesen reménytelennek látszott, hogy elkészüljek vele. A papáknál - nem nagy kedvvel ugyan - leviziteltem. A papné affektáló, migrénes „úriasszony", éppen csak megmutatta magát. A papot lefoglalta a grófnál a cséplés. A többi kötelező vizitre szótlan tizenéves lányuk kísért el, markában az összehajtott zsebkendőjével - Oltszemen a falusi lányok mentek így a templomba. A patikusné kimért volt és kisasszonynak szólított. Egy új világ volt ez ismét számomra. Azaz, dehogyis új, csak az Isten tudja, melyik század felejtette itt ezt az egész falut, úgy, ahogy volt. A papáknak volt még egy ötödik gimnazista fiuk. Kolozsváron volt bentlakó az internátusbán, de még nem kellett visszamennie. Helyes, rendes gyerek volt, egy kicsit kilógott a családból. Ha tehette, délutánonként átjött hozzám a kis irodába - a ki tudja, kiféléhez - s ilyenkor Pestről kellett neki mesélnem. Áhítattal hallgatta, s minden kis pesti holmimat megcsodált. Már az első istentiszteleten rájöttem, hogy a pap, lehet, hogy jól beválik a grófnál a cséplésnél, de itt a templomban még szócséplésre sem való. Isten igéje úgy pattogott a szájából, mint a jégeső. Később hallottam, hogy talán jogásznak készült, de a világháború beleszólt, s utána lett pap. Lehet, hogy jogásznak jobb lett volna? De ilyen rossz papot még nem ismertem. A szomszéd falu Bádog, nincs messze, az autóbuszhoz onnan is ide járnak. Fiatal jogász ismerősöm, Lajos, ugyanazzal a busszal jött haza a szüleihez Bádogba, amivel én érkeztem ide. Egy nap átjött megnézni, hogy érzem magam? Sok dicsekedni valóm nem volt, amire kiötlötte, hogy egy kis kirándulás a közeli erdőbe jót tenne, s máris szervezni kezdte. Innen jönne a papék családja, Bádogból a tanító házaspár - nagyon rendes, jóravaló emberek - mondta. De mert éppen megjelent Irénke, a lakóm lánya, hát őt is meghívta. Az erdő, ahova készültünk, Bádog mellett volt, még gyalog sem messze, de a papék kölcsönkérték a gróf stráfszekerét, s fel is pakoltak rá egy hétre való ennivalót. Beküldtek értem, s már ültem is fel, amikor a pap meglátta, hogy Irénke lép ki a kapun. Mérgesen rászólt a kocsisra, hogy hajtson már! Egész úton mást sem lehetett hallani, csak a családi botránkozást és méltatlankodást, 250
