Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
óra fele, mikor kis időre kiürült a terem, a Nagy Főnök mindenlátó szeme észrevette, hogy a sarokban valaki kuporog.- Hát te? Mit keresel itt? Miért nem mentél el? A kis lélek dacosan felelt:- Mert én nem akarok megszületni.- S ha szabad tudnom, miért?- Először is: mert engem nem akarnak odalent. Másodszor, mert én azt szeretném, hogy szeressenek...- Már pedig neked is menned kell - így a Főnök.- Nekem még batyum sincs - így a kis konok.- Majd lesz batyud, aztán cipelheted! - S azzal már rendelkezett is a műhelyben:- Kartársak, micsoda rendetlenség, hogy ezt a kis lelket nem indítottátok el! Batyut készítsetek, de szaporán, mert öt órára helyben kell lenni neki is! Na, ha látott valaha valaki kapkodást, hát itt most az volt. A brigádvezető a fejét fogta, s csak éppen hogy nem káromkodott, mert hát ugyebár itt azért mégsem...- Mozgás, kartársak, mozgás! Szaporán azokkal a fonalakkal, szőttesekkel... Először a mama részét... azt tegyük rendbe. ..jó... Tovább! Hű de szép tarkabarka szőttes ez! Honnan való? Az ük-mamáé volt... Na, ebből adjunk neki jó nagy darabot, ezzel igazán csak jól jár... Micsoda jó ízlésű, ügyes kezű, okos és bátor asszony Kudlacsek Erzsébet! Csak egy kulcsámé leánykája, de apácák nevelték, grófnénak. Na, nem lett belőle grófné: megszökött egy zivataros éjszaka a grófnéságtól... Egy nyomorék, kis- székkel mászó, kicsit ügyefogyott grófnak szánták, de férjhez ment egy alföldi szűcsmesterhez. Ott hasznát vette, amit az apácáknál tanult, a legszebb cifraszűröket ő hímezte. Az urának az apja, Debreceni Sándor meg amolyan tudós paraszt volt. Gazdálkodott, de „ördöngös5" hírében állt. Volt neki két fekete könyve, ha azokba belenézett, a tolvaj a szőlőben áfán maradt és ordított, és jajgatott, s csak akkor tudott leszállni, ha ő megengedte. Lakodalomban a mestergerendába csapot ütött, bort csapolt, vagy éppen vizet fakasztott, hogy az asszonyok sikongva húzták a szoknyájukat, fel, egészen derékig... Gyógyított is gyógyfüvekkel, ezt a mesterségét julcsa lányára hagyta - ő is megért majdnem száz esztendőt -de a könyveket el kellett égetni, mert addig nem tudott meghalni, s azt mondogatta: elég, ha én eladtam magam az ördögnek. Te jó ég! Mi minden van még itt! Egy földbirtokos elkártyázta a vagyonát, egy másiknak egy nagy aszály6 vitte el a teheneit csordástul. Emitt egy jegyző, 5 „Ördöngös hírében állt”. A Debreceni Sándorról mesélt történetekhez hasonlók közszájon forogtak, valószínűleg Hatvani Istvánról, a debreceni professzorról szóló legendákat alkalmazták az ilyen különös emberekre. Édesanyám a debreceni Nyári Egyetemen találkozott a Hatvani-történetekkel, érdeklődését - a motívumok azonossága miatt is - nagyon felcsigázták. Még Mezőveresegyházán kezdte írni róla szóló meséit (az alapanyagot Édesapám levélben küldözgette neki,) de azok nyomtatásban nem jelentek meg. Az elődökről annyit lehet tudni, hogy nagyanyám, Gombos Erzsébet (és nővére, Izabella,) Gombos Károly szabó és Debreczeni Karolina 1869-ben kötött házasságából született. Nagyapja Debreczeni Sándor szűcsmester volt, az ő felesége pedig az aranykezű szűrhímző, Kudlacsek Erzsébet. Azt nem tudni, visszamenőleg hány nemzedékkel élt korábban az ördöngös Debreczeni Sándor. 6 1790-től 1797-ig szörnyű aszály sújtotta az Alföld Debrecen-Szeged közötti részét. 19
