Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
aztán igen restellték magukat a fényesre kefélt puhafa padló láttán. De Emi derűs mosollyal vigasztalta őket, hogy kibírja az még a bakancsot is... A tiszteletes elég sokat volt távol, de ha otthon volt, a nehezebb munkáktól kímélte Emit, mindenben segített. Volt egy kis telepes rádiójuk is. Délután, tanítás után, ha nem volt más dolgom, elég gyakran bevonultunk Emivel a hálószobába kézimunkázni, s a rádió mellett egyáltalán nem tűnt unalmasnak az idő. Ő ugyan nemigen kedvelte a kézimunkát, inkább stoppolta az ura zokniját. Közben megismerkedtem eléggé védett lánykorával, a szerelem történetével, és tanulgattam, hogy kell jó feleségnek lenni... Ha Bandinak a kelleténél nagyobb volt a hangja, Emi nem szájait vissza, inkább elsírta magát, s bizony, mindig ő járt jobban. Hát ezt okvetlenül meg kellett tanulni nekem is, olyan jónak találtam a módszert. Szóval az ilyen, meg amolyan intézetek után most tanulhattam az „asszonyságot" is, és milyen jó, hogy itt a példa előttem, legalább az is könnyebben megy majd, ha egyszer sor kerül rá! Esténként, amikor már mindenki túl volt a maga napi munkáján, römiz- tünk, hol francia kártyával, hol römikockával. Ilyenkor csodálkozva jöttem rá, hogy Emi nem tud veszteni, az mindig kihozta a sodrából és duzzogott. Na, ezt már nem akartam megtanulni tőle... Én ilyenkor 10-11 óra körül visszavonultam, mert az éjszakázás nem ment. Mikor már nem laktam náluk, akkor a későbbi hazatéréskor a tiszteletes elkísért, megvárta, míg lámpát gyújtottam, mert mindig féltem egy kicsit. Mikor már valami kis pénzem is maradt a fizetésemből, Emi adott jó tanácsot, mit szerezzek be, mi a fontosabb, s mivel 6 évvel idősebb volt nálam, és olyan asszony, akinek a példáját szívesen elfogadtam, a legtöbb dologban hallgattam is rá. Legfájdalmasabb, legérzékenyebb pontja a „varrónősége" volt. Legszívesebben elfelejtette, vagy akár le is tagadta volna az egészet. De mert én ezt is tudomásul vettem, nem kérdezgettem, nem célozgattam rá, hát kiszabta a ruháimat, amit otthonra vettem, a hálóingeimet, amire a csipkebetétet az ő mintái után horgoltam, s a varrógépén meg is varrhattam. Szinte vigyázott, hogy ne költsem olyasmire a pénzemet, ami számomra pillanatnyilag nem a legfontosabb, de amit veszek, az szép és jó legyen. Egy kicsit már majdnem családtag-számba mentem, ezért a tiszteletes dirigálásait is könnyebben viseltem. Meg aztán azt is csak beláttam, hogy ez a mindenbe való beleszólás is tulajdonképpen egy közös érdek miatt történik: neveljük együtt azt a néhány szegény ránk bízott kis magyart. S mivel ezzel elsősorban én vagyok megbízva, én vagyok a felelős értük, ő meg felügyel árgus szemekkel, de ha szükségem van rá, akkor meg is véd. Megvéd akár Látensei szemben is, aki inspektori mivoltában a felekezeti tanítóság réme volt. Már év elején sietett felkeresni minket is, ravaszul meggyőződni arról, hogy van-e már 20 gyerekünk, aki iskolába is jár. Milyen a „matéria", hány ügyefogyottat dugdosunk? Meg arról is, hogy milyen az adminisztráció, az irattári és a szertári szekrény, amibe már évek óta bele lehetett kötni. 173
