Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
féltem, részben nem akartam, hogy a tiszteletes ott tárolt búzája miatt aggodalmaskodjon. Az ebédlőnek csak az üveges verandára nyílott két ablaka, meg az üveges ajtója, onnan kapta kissé gyengén a fényt. Évtizede nem festett, kormos falával, füstölgő cserépkályhájával nem volt éppen szívderítő látvány, de ugyan mikor laktunk mi ennél különb lakásban? Megkaptam a tiszteletes legénykori, egykor fehérre mázolt, most már csak piszokszínű ágyát, a szalmazsákomba friss szalmát, s a paplanomat meg a párnámat most is frissen takarta le az intézeti fehér ágytakaró. Két fonott széket is kaptam - barna volt új korában - meg egy narancsszínűre pácolt fenyő asztalt. Később került még a sógoréktól egy századeleji ovális tükör, asztalkával, meg egy kinőtt gyerekágy. Annak jó mély ágyneműtartó fiókja volt, abba belefért a fehérneműm. A falra egy fehér csomagoló papírt rajzszögeltem, vertem bele néhány nagyobb szöget, s már készen is volt a „szekrény" ahová azt a kevéske felső ruhámat akasztani lehetett. Akkor egy kicsi, de nagyon rövidke ideig eszembe jutott a Lilly fehér leányszobája, amit Gizi anyu nekem ígért, de hol volt már mindez, hiszen még Apáról sem kaptam semmi hírt. Szabad időm egy részét úgy is a tanteremben töltöttem, gyötörve a har- móniumot. Na, nem csupán az egyházi énekekkel, inkább a Színházi Élet divatos slágermellékleteit ismételgettem, érzelmesen énekelve hozzá. De legtöbbet a papáknál időztem. Míg ott laktam, a reggelimet is ott fogyasztottam el, de most már csak ebédre, vacsorára mentem fel. A reggeli szelet kenyeret és csupor tejet esténként hazalocsogtattam. Számomra tulajdonképpen egy egészen zárt világot jelentett, mert akár napokig se kellett kitennem a lábamat az utcára. Ugyanis a papi és a tanítói porta között, ott, ahol a közös kút is volt, egy kiskapu nyílt a kerítésben. Az a hónap, amíg ott is laktam náluk, volt a számvetések ideje. Ahányszor életformát váltottam, mindig is így csináltam. Új élet, új tervek, új elhatározások. De az önállósulást soha eddig így nem éreztem. Régóta magam gondoskodtam magamról, de bizonyos keret ehhez mindig hozzájárult. Az iskola, az intézet, Valenii. Úgy éreztem, az igazi nagybetűs Életbe most pottyantam bele, most aztán okosan, értelmesen kell beleilleszkednem az adott helyzetbe. Nappal figyeltem, mindent magamba szívtam, mint a szivacs, este az ágyban próbáltam helyére rakni a dolgokat, benyomásokat, mindenből levonni a tanulságot: ezt nem csinálom, amazt nem így, hanem amúgy ... Azt is tudtam már, hogy a tiszteletes „tiszteletes úr" marad számomra végig, erre figyelmeztetett elbeszélése az elődömről, azt viszont maga kérdezte meg, derogálna-e nekem, ha Emit tiszteletes asszonynak szólítanám?- Nem - feleltem - ha úgy óhajtja, nagyon szívesen. De erre végül nem került sor. A pap-tanító viszony amolyan kutya-macska barátságáról láttam és hallottam is eleget. Makkai püspök nem hiába segítette, hogy a nőtlen paphoz fiatal tanítónőt szervezzen be, mert szinte így lehetett megoldani a legtökéletesebben ezt az egyébként áldatlan állapotot. Ő maga is a tanítónőjét vette 167
