Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
II. A felnőttkor küszöbén - Egy év Valenii de Muntéban
Két tanárnő beszélgetett ott franciául. Bemutatkoztak ők is. Doamna Moscu volt az idősebb, román bojár özvegye, a másik egy hosszúruhás, őszülő hajú olasz kisasszony, Lide Bertoli. Beszóltak az egyik ajtón, két lány jött ki, s mikor megtudták, hogy magyar vagyok, egy magyar lányt küldtek hozzám. Ő segített bevinni a csomagomat. Kaptam egy ágyat, s azonnal lefeküdtem. Fáradt voltam az éjszakai utazás után, és nagyon szomorú. Úgy éreztem, jó lenne elaludni örökre. De csak estig aludtam, akkor már lementem magam is az ebédlőbe vacsorázni. Valami birsalmás, kemény marhahúsos vacsora volt. Nem bírtam enni belőle. Sírva szaladtam fel a dolgozóba, s keserves könnyek között írtam egy hosszú levelet, kértem benne Mamit, találjon ki valamit és hívjon haza, de táviratilag, mert én itt nem bírok maradni. Mariann - ő volt a magyar lány - akkor jött fel csendesen utánam, amikor a borítékot ragasztottam le. Megállt a hátam mögött. Mozdulata, beszéde, hangja olyan volt, mint egy jóságos apácáé. Nem volt dolgom ugyan soha apácákkal, csak így képzeltem azokat, akikre azt mondják, hogy jók, hogy igazi apácák. Mariannról most csak az apáca-ruha hiányzott. Megsimogatta a fejem: Ne küldd el azt a levelet... én is megszoktam, nehéz volt, hidd el, te is megszokod... Addig simogatott, míg elcsendesedtem. A levelet széttéptem, bedobtam a tűzbe. Ott ültünk, most már szótlanul. Senki sem zavart, senki nem volt kíváncsi az új unguroaicá-ra (magyar lányra). Csak Mariann érezte meg, menynyire rászorulok a vigasztalásra. *** Az ágyam a „paraván"-ba került. Ez egy átjáró szoba volt, amit paraván osztott két részre, a keskenyebbik fele megmaradt átjárónak, a szélesebből meg hálószoba lett. Mariann meg Agaphia lakott még ott. Mariann figyelmeztetett, hogy bár ez nem éppen csendes szoba, maradjak ott. És valóban jó is volt, mert a többi szobát valamilyen kibírhatatlan, átható bűz járta át, de amit a többiek egészen jól bírtak. A professzor úr azt mondta, hogy az elöregedett téglakályháktól van, s ki is cseréltette szép új cserépkályhákra. De a bűz, ha nem is teljes mértékben, azért megmaradt. Inkább a régi, beépített „budi" volt a bűnös, hiszen az épület maga öreg bojárház lehetett, volt ideje magába szedni minden szagot. A paraván valóban a legjobb helynek bizonyult, és ezen túl még igen szórakoztató is volt: Agaphia volt a bohóca. Reggel alig nyitotta ki gyerekesen ártatlan kék szemét, már rá is kezdte: „Je vu, je vu, oisean eatuvu..." A kis francia verset Marianntól tanulta, aki folyékonyan beszélt franciául. Agaphia most a francia tanárnőt szeretné meglepni a tudományával, ezért mondja el minden áldott reggel. Már nemsokára fog is menni neki, mert benne bámulnivalóan 133
