Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Micsoda nyár!
ugyan - a jövő évi disszertációkból megtanulni valamit. Gábri néni ajánlotta figyelmünkbe, hogy hetedikben sok lesz az anyag, hasznát látjuk, ha egy kicsit előre készülünk. Legkevesebbet Apával voltam, pontosabban soha nem voltam kettesben vele. Hetenként egyszer jött haza, ilyenkor az egész családé volt, s én ezt rendjén valónak is tartottam. Nem akartam én egyedül őt magamnak! Olyan jó, megnyugtató volt a jelenléte, s nekem ez elég is volt. Maminak egyszer írtam, csak egészen szűkszavúan, hogy tudjon rólam. Mami azonban hosszan válaszolt: írjak többet mindenről, a családról, ő mindent szeretne tudni. Úgy éreztem, ezt nem lehet, nem tehetem, s ismét csak néhány sorban válaszoltam. A levelet el kellett volna tépnem, de én eltettem a többi féltett kincseimhez. Gizi anyu titokban elolvasta, s igen borzasztó lehetett számára, hogy én biztosan spionkodok, kiadom a családot, s mit lehet tudni, talán abban mesterkedek, hogy Apát és Mamit ismét összehozzam. S ha már ráakadt a levelezésemre, kíváncsi lett azokra is, amit Apa nekem írt, s amik szalaggal összekötve jobb híján szintén a szekrény tetején voltak eldugva. Egy vasárnap délután valahonnan éppen megjöttem, Apa meg Anyu ott gyászoltak a cserépkályha két oldalán. A csend dermesztő volt, a kályha előtt kék papírfoszlányok, az én féltett kincseimnek a levélborítékjaiból valók. Megismertem... A szobában még érezhető volt az égett papír szaga. Micsoda vihar tombolhatott miattam, a kakukkfióka miatt a két kedves között. Valami kimondhatatlan és tehetetlen szomorúság fogott el. Történt valami jóvátehetetlen, amiről nekem nem beszélnek, amit nem tudok, csak érzek. Apa nem jött haza a következő héten. Közeledett az intézetbe való visz- szatérésem. Anyu a ruháimat alakítgatta, tette rendbe, amit lehetett, velem semmit nem éreztetett.- írj apádnak, hogy jöjjön haza. Ha te hívod, akkor biztosan hazajön - mondta egy nap, s én ennyi megalázkodástól még szomorúbb lettem. S írtam, pár sort csupán: megyek vissza az intézetbe, szeretnélek még egyszer látni... Apa valóban hazajött, de velem még nem is beszélt. Aztán még elkísértem az autóbuszhoz. Útközben azt mondta:- Választanod kell, vagy az anyád, vagy én, mert így nem lehet... A kérdés váratlanul tört rám, erre nem számítottam. Ha időt ad, ha gondolkozhatok, ha nem suttogja bennem egy rejtett hang: „kakukkfióka, kakukkfióka" talán az egész életem más fordulatot vesz. Vajon milyen lett volna, hogy alakult volna? De gondolkozásra nem volt idő, s kimondtam a végzetet:- Mamit nem hagyhatom... A tragédia véget ért, a függöny legördült. Megérkezett a busz, Apa szorosan magához ölelt, mind a két arcom megcsókolta. Az ő arca nagyon borostás volt, legalább három napja nem borotválkozott... Micsoda nyár volt! 116
