Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
azokat háztartástan órán bekérette takarítani kis néprajzi múzeumába. Az már nem volt fontos, hogy dolgozzon is az illető, elég volt, ha nézelődött. Egyszer év végén könyvjutalmat kaptam a múzeumban való tevékenységemért. Mondtam a tanár úrnak, hogy szégyellem a jutalmat, mert én ott nem dolgoztam, csak örökké kérdezősködtem. „Éppen azért kapta" - felelte. Kirándulásainkat mindig ő szervezte. Mindig köztünk volt, s ha szedtük a sátorfánkat, gondja volt rá, hogy ne maradjon papír, vagy más hulladék utánunk. Összeszedette, elásta, vagy elégette mondván: művelt ember nem hagy szemetet maga után, nem piszkolja be a szép természetet. Vakációban étel- - főleg leves - recepteket gyűjtetett velünk. Néhányunkat még egy kis vakációs keresethez is juttatott: népviseleti képeslapokat színeztünk ki eredeti színekre. Néha grafologizált. Egyszer én is odatartottam akkor még elég gyerekes írásomat, amit aztán nevetve elpöccentett maga elől: „bikmakk". Jó akvarelleket festett, bivaly húzta borvizes szekeret, küszöbön ülő székely asszonyt, tájképeket. Az iskolai előadásokhoz fiaival, Sanyival, Ferivel díszleteket festett, a színpad székely kaput ábrázolt. Ő tervezte a Gábri néni halijába a székely bútort, és ő is festette. Ragyogóan szép volt: úrasztal mintára készült asztal, karosszékek, kanapé, fogasok. Volt egy mérnök jóbarátja, az igazi nevét nem tudom, mi csak Béka bácsinak hívtuk. Alacsony volt, térdnadrágban járt, a lábfejét kifelé tartotta, egy béka karikatúrája lehetett volna. Rudi bácsit a kirándulásainkra Béka bácsi is elkísérte, s igen jó partnere volt. Zongorázni is tudott, s egyszer néhányunk kérésére eljött az iskolába is. A tornaterem zongorája mellett megtanított néhány dalra. „Mit tehet a Zsiga, Zsiga róla, hogy olyan nagyon szeretik a nők. Hogy olyan szép fiúnak hozta őt a gólya, s hogy éjjel nappal majd szétszedik őt..." Aztán újra, meg újra olyan vidáman fújtuk vele, hogy azt még ma sem lehet elfelejteni. *** Mint ellenpólus, szinte nyomban ide kívánkozik Lévai Lajos, egyetlen tanárunk, akinek doktorátusa volt. Egész lénye talán arra jó példa, hogy milyennek nem kell lenni. Nem szerettük. Ha történetesen első óránk volt vele, úgy lépett be az osztályba, mint egy katolikus pap. A katedrához suhant, szertartásosan kinyitotta az aktatáskáját, kivette belőle a teljes bibliáját, énekes könyvét. Az asztal szélére helyezte, aztán a mellén összefogott kézzel, vöröses arccal, seszínű pillájú szemeit a mennyezetre függesztve várta az éneket. Ilyenkor nem egyszer hangzott el tempós harmonium kíséret mellett a leghosszabb dicséret: „Mester a bősz vihar dühöng..." Soha meg nem jegyezte, hogy „lányok, azért rövidebb énekkel is lehetne kezdeni a napot". 107
