„Ugyanolyanok, mint mindenki más ember”. Válogatás a Szabolcs-Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból 1951-1961 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 40. (Nyíregyháza-Gödöllő, 2010)
Bevezetés
nával s azokban rendíthetetlenül hisz. Babonáit azonban nem árulja el senkinek egy sem. Hagyományait ugyanígy őrzi minden vonalon. A férfi [nem dolgozik]7 csak asszonyával dolgoztat s az üzletelésből tartja az egész családot. A félj a háztartáshoz semmit nem ad. Ahogy a mi parasztunk mondja: a kötényéből tartja az egész családot, pedig még most is van közte olyan, akinek több jövedelme van, mint 3 szellemi dolgozónak. Ez a „szellemi” munka úgy oszlott meg a múltban, hogy a férj szarvasmarhával kupeckedett, az asszony pedig tűvel, cérnával, szappannal, némelyik háznál szőtt szárítókötéllel, vagy gatyamadzaggal és egyrésze kártyavetéssel, bár ez utóbbi főleg a keverteknél szokásos inkább. Egyrészük apróbb háztartási munkákat végez csekély anyagi ellenében, amelyik tízszer annyi értéket képvisel, mintha pénzzel fizetett volna más asszonynak. Ugyanez áll az apróbb és fentemlített kiskereskedelemre is. Csereüzletet szeret inkább űzni, mert rájött a parasztasszonynak arra a szokásos lustaságára, hogy nem szeret semmit pénzértékre átszámítani. A teljesen ügyetlen része koldul. Korán reggel úgy rajzanak a telepről, mint a méhek s estefelé ugyanúgy megrakodva térnek vissza a kaptárba. Akkor aztán megindul a sütés-főzés. A férfiak a múltban nagyrészt marha, kisebb részben lókupeckedéssel foglalkoztak. Némelyiknek 15-20 drb. szarvasmarhája volt. A burzsuj vonaton utazott, a prolija pedig hajcsárkodott neki, sokszor igen nagy távolságokat téve meg. Pl. Kántorjánositól Tokaj, Szerencsig terjedt a kereskedés hatósugara. 100-150 drb. szarvasmarhát láttam egy falkában vásárra indulni. S így mennek vásárról-vásárra előre megállapított program szerint. Mindegyik tudja fejből, mikor hol van heti- vagy országos vásár. S egy-egy ilyen programszerű vásárportya hetekig eltartott. Közben az élelmezés menetközben az útmenti árkok mentén történt legeltetve, aszerint, hogy futotta az időből, de sokszor nem éppen a tulajdon szem előtt tartásával. Egy ilyen portyán sokszor majdnem az egész állomány kicserélődött. Újabb portya időpontjáig aztán pihentek és néha ittak, iszákosnak azonban nem lehet őket mondani. Ha nagy örömük, vagy bánatuk van, isznak és valami melancholikus, sőt inkább jajgató keleties melódiát fújnak a végtelenségig. Csodálatos, hogy muzsikust ezek közt sohasem láttam, szinte az a benyomásom róluk, hogy ezeknek nincs is jó zenei hallásuk. A nőik szoktak valami pattogó lármára táncolni. Ezeknek nagyon jó ritmusérzékük van, de férfit sose láttam táncolni. A lányok és gyermekek táncolnak és maguk szolgáltatják maguknak a zenét, ujjaikkal pityegtetik a ritmust és kezüket és lábukat bokáikat csapkodják ritmusosan. Ebben hasonlítanak a mi régi szóló paraszttáncainkra. A tisztaságra nem kényesek semmilyen vonatkozásban, apró putriban laknak s a lakószoba az istállóból nyílik. Sok parazitát terjesztenek ezzel. Általában az igénytelelenség jellemzi őket. Mindent felfalnak ami nem él, akármilyen betegségben pusztult el az állat. Szárnyast, disznót, lovat, marhát, juhot, kecskét. A döglött állatot olyan csalhatatlan szimattal érzik meg, hogy arra rögtön ott teremnek. Ha lehet, megkerítik a maguk számára: lépfenés marhát éppen úgy, mint a pestises tyúkot. Még nem láttam köztük ilyenből származó fertőző megbetegedést. Az állatorvosoknak igen nagy küzdelmébe kerül, ha ilyen állatot kénytelen a törvény értelmében elkobozni, mert a világosbőrű ember mindig a cigányokra való hivatkozással igyekszik az állatorvost „jobb” belátásra bírni. Világosbőrü embereknél azonban láttam már a leglehetetlenebb körülmények közt létrejönni lépfe7 Utólagos betoldás, tollal a gépelt szöveg fölé írva. 29