„Ugyanolyanok, mint mindenki más ember”. Válogatás a Szabolcs-Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból 1951-1961 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 40. (Nyíregyháza-Gödöllő, 2010)
Bevezetés
már nem lehet magától értetődően becsületes? És még tovább fűzve a kérdést: a becsületes cigányokat a cikkíró kivételnek tekinti. Még helytelenebb, amivel P. G. a címben foglalt tételt bizonyítja: egy hatáskeltő eszközzel leírt rablás. Ezzel mintha azt mondaná: lám-lám annyira elkaparták a cigányokat ezzel a határozattal, hogy rablásra is vetemedtek. Tehát e szerint revidiálni kellene a végrehajtóbizottság határozatának alapgondolatát? S hogy ez nem belemagyarázás, az az utolsó bekezdés néhány sorából is kiderül: „Az aranyosapáti példa valóban tanulságos. Azért is mert a cigányok néhány helyen hovatovább több jogot formálnak felkarolásuk örvével ”. Vagyis a cikkíró a rablásban a határozat egyik következményét látja és e példából általánosítva, úgy véli, hogy a határozat hatására a cigányok elszemtelenedtek .... P. G. cikkében helyteleníteni kell annak alapgondolatát, mert ez szemben áll az MT. VB. határozatának szellemével, de ellentétes a „Keletmagyarország” korábbi, ezzel kapcsolatos, helyes cikkeinek, riportjainak alapgondolatával is. Miért kell Hanyu Barnának, egy elvetemült embernek a rablását összekapcsolni a cigányság ügyére vonatkozó megjegyzéseivel? És miért kell ilyen szenzációhajhász módon írni: „mégfel-fel lobban a remegés lángja. Az emberek félénkebbek, tartózkodók. A szokottnál is korábban ágyba bújnak, nagyobb gonddal reteszelik be a kisajtót, eleresztik a kutyákat és az ágy mellé készítik a baltát. Lefeküsznek, de kevés szemre jön álom. Terjednek, nőnek a régebbi rémmesék, kóborló rabló cigányokról. A gyermekek is arról panaszkodnak: cigányok kergették álmaikban. ” Ahogy e sorokat olvassuk, szinte megjelenik vitéz dr. Endre László alispán új fajvédő szelleme, s az a javaslata, melyet nemrégiben az „Ország-Világ”-ban is idéztünk: „a munkatáborok rostájában lennének összegyűjtendők. Ott a félig, vagy teljesen értéktelen és káros egyedek mielőbbi magtalanítását és ezeknek és a többieknek katonai szigorúságú nevelését tartom célravezetőnek. ” Egyesek talán túlságosan vaskosnak ítélik ezt a gondolatpárositást. Lehet, hogy vaskos, de a történelem már keserves leckét adott valamennyiünknek. A nyilas uralom idején a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hová vezet az effajta nacionalista hangulatkeltés. És bármit vet ez ellen P. G., tények és jelenségek bizonyítják, hogy még ma is odavezet. Pátroháról a Minisztertanácshoz nemrégiben sok aláírással beadvány érkezett: telepítsék ki a cigányokat, vagyis alkalmazzák a „fajvédők” egyik enyhébb módszerét. Az aláírásgyűjtő tagja volt a nyilaspártnak. Mit gondol P. G., vajon ez a nyilas „fajmagyar” nem a saját igazolását fedezhette fel a cikkben? S rajta kívül kik és miért üdvözölték örömmel az írását? A nacionalizmus és a fajelmélet mérge ma is elevenen hat, mérgezi józan és becsületes emberek gondolkodását is. És vegyük csak szemügyre a cikkét az aranyosapáti helyzet tükrében is. A cigánytelep néhány száz méterre a falutól, az országút töltése mellett fekszik: 33 család lakik itt putriban, rossz viskókban. A telep, melyet régebben a község jelölt ki számukra, esős időben valóságos sártenger. Az országútról csak szánkázva lehet lejutni, átugorva az árkot. Vajon hogyan jöhet ide orvos, vagy szülésznő éjnek idején? Hogyan viszik ki innen a magatehetetlen beteget? 249
