„Ugyanolyanok, mint mindenki más ember”. Válogatás a Szabolcs-Szatmár megyei cigányság történetének forrásaiból 1951-1961 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 40. (Nyíregyháza-Gödöllő, 2010)
Bevezetés
nyok helyzetével külön foglalkozzanak-e, vagy pedig más csoportok hasonló természetű problémáival együtt. Ezzel összefüggő, először ugyancsak a 18. században felmerült kérdés volt, hogy a cigányok ügyeinek rendezését centralizálják vagy decentralizálják, azaz szükség van-e akár országos, akár megyei léptékben a cigányokkal foglalkozó külön intézmény(ek)re. Mindezzel 1947-ben egy tárcaközi értekezleten még érdemben foglalkoztak, különösen azzal, hogy szociális kérdésekben tegyenek-e különbséget cigányok és nem-cigányok között.12 1950 után Szabolcs-Szatmár megyében (és ismereteim szerint más megyékben) fel sem merült az említett dilemma, magától értetődően külön foglalkoztak a közigazgatás egyes szintjein a cigányok helyzetével, s az oda tartozó kérdéseket nem központosítva, hanem jellegüktől függően szakmapolitikákhoz, azaz a megyei és járási tanácsok illetékes osztályaihoz (csoportjaihoz) rendelve intézték, nem vonták azokat össze egyetlen hivatali egység alá. A cigányok helyzetének külön történt kezelésének magyarázatát abban kereshetjük, hogy a megye cigány népességének zöme a települések központjától 1-3 km távolságra levő szegregált telepeken élt, életmódja és szociális helyzete feltűnően eltért a nem-cigány népességétől. Ugyanakkor, az 1940-es évektől ebben is jelentősen különbözően, a cigányok helyzetének rendezésére irányuló kezdeményezések, politikai elképzelések mindig felülről, a Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságától indultak ki. A Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága az 1950-es években kétévente újra tárgyalta a cigányok helyzetét. Ezek a kétéves időszakok tipikusan hasonló módon teltek el: a Megyei Tanács napirendre tűzte a cigányok helyzetének tárgyalását, a VB-ülésen határozatokat fogadtak el, azokat ellentmondásosan és felületesen hajtották végre, a járási és községi közigazgatásban a napi munka beépített eleme volt, hogy legalább egy megyei sürgetést bevártak, a sürgetésre nagy hirtelenséggel elkészültek az aktuális jelentések a számottevő eredményekről és számos nehézségről számolva be, az utóbbiakkal egyúttal azt is indokolva, hogy miért termelődnek újra ugyanazok a problémák és miért kell a cigányügynek újra és újra nekifutni. Visszatérő momentum a megyei politikában, hogy a cigányok helyzetét megoldhatónak tartották egyetlen hatósági akció keretében. Ezt mutatja pl. az is, hogy a határozatok végrehajtására, a különböző felmérések lebonyolítására és jelentések megtételére rendkívül szoros, általában néhány hetes vagy legfeljebb egy-két hónapos határidőt szabtak. A VB-üléseken ugyanazok a standard kérdések kerültek újra és újra napirendre: a cigányok munkába állítása, iskolázottság, közegészségügyi és kommunális helyzet, lakásviszonyok és házhelyhez juttatás, a cigánytelepek felszámolása. A megyei vezetés előtt 1950-től fokozatosan tárult fel, hogy az, amit „cigánykérdés”- nek neveznek, nem egyszerű hatósági probléma, hanem összetett társadalmi kérdés, amit nem lehet megoldani a történelmi-társadalmi meghatározottságoknak, a cigányság rétegzettségének, a lokális feltételeknek, a kulturális tradícióknak és sok más fontos tényezőnek a figyelmen kívül hagyásával. A megye politikai vezetői és hivatalnokai szembesültek a politikai és ideológiai célkitűzéseik realizálását befolyásoló, a hétköznapi együttélés praxisából származó valóságos feltételekkel, s azzal is, hogy mennyire keveset tudnak a cigányokról. Az ellentmondások felismerése vezetett oda már az 1950-es évek első 12 Nagy 2009b: 123. 13
