Krasznay Péter naplójegyzetei 1861-1916 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 38. (Nyíregyháza, 2010)

Takács Péter: Egy Szabolcs megyei honvéd-szolgabíró gondolatai a magán- és közéletről 1830–1916 között

jellemzőjeként említi a nemesség anyagi elszegényedését. Ilyen nézeteinek megfogalmazására alkalmat teremtett számára az 1 895-ös Gazdacímtár Szabolcs megyei adatainak - hivatkozás nélküli - áttekintése, és az 1 905-ös koalíciós győzelem után kibontakozó megyei ellenállás Szabolcs megyei szélsőségessége.

Krasznay - mint alkotmányos közéleti szerepre vállalkozó vidéki nemes - élénken emlékezett Deák Ferenc 1 850-es évekbeli viselkedésére, 1861-es felhívására, aminek nyomán passzív ellenállás bontakozott ki országszerte. Ezt akarta, illetve ismételte meg az 1 905-ös választáson győztes koalíció, amikor megtagadta a törvénytelen - parlamenti támogatás nélküli - Fejérváry-kormány21 adminisztrációjával az együttműködést. A választott alispánok, főszolgabírók — a parlamentbe jutott koalíciós képviselők örömére — számos vármegyében megtiltották a laikus és szakalkalmazott bürokratáknak, hogy a kormány utasításait — közöttük az adószedést, statisztikai adatszolgáltatást - végrehajtsák. Az ellenállás romantikája, kormányt bénító izgalmai mellett a praktikus lét követelményeit is szem előtt tartó Krasznay erre a lépésre megcsóválta a fejét. Kárhoztatta a közszolgálat megtagadásnak ezt a formáját. Nem Fejérváryt és minisztertársait féltette. A néhány évtized alatt elherdált nemesi birtokok hiányában a megyei hivatalnokok és családjuk megélhetését látta veszélyeztetettnek.

A koalíciós kormányzás - amibe végül Ferenc Józsefnek is bele kellett nyugodnia - a korábbinál is nagyobb politikai és szociális ellentéteket generált. Hallhatóbbra hangolta a szociáldemokraták követeléseit. Szaporította a kivándorlók számát. Minden korábbinál jobban kiélezte a nemzetiségi ellentéteket. Krasznay Péter ezt sokáig nem vette észre. Úgy vélte, a kiegyezés legtehetségesebb kormánya 1 906-ban került hatalomra. Állítását a pénzügyi kérdések terén valóban zseniális Wekerle miniszterelnök tehetségére alapozta. Ezt toldotta meg azzal az önámítással, hogy Kossuth Lajos népszerűségét Kossuth Ferencre ruházta. Feljegyzéseiből úgy tűnik, negyvennyolcas álmainak beteljesülését ünnepelte Kossuth Lajos hamvainak hazahozatala alkalmával. A kevés tehetségű Kossuth Ferencnek pedig elhitte, hogy a hajdani kormányzó álmai váltak valóra azzal, hogy ő a hajdan Széchenyi birtokolta tárca élére került.

Rákóczi és bujdosótársai hamvainak a hazahozatalakor lobogó — a koporsókat kísérők útjait megvilágító 1 00—1 50—200 köbméternyi fenyőből gyújtott — fáklyákról azt hitte, hogy azok a Rákosi Jenő megálmodta magyar birodalom jövőjét ragyogják be. Néha-néha — ha a Gazdacímtár oldalait lapozgatta, vagy a „Fenn az ernyő, nincsen kas!" módjára költekezők életviszonyaival szembesült, vagy felmérte, hogy a százötven holdnyi telekkönyvezett családi birtokát öt gyermeke között kell megosztania, és egyre-egyre legfeljebb harminc hold jut -, el-elfogta az unokái jövője miatti kétség. Ilyenkor nagyon tudott haragudni Laskay Sándor honvédhadnagy unokájára, aki pár év honvédtiszti

21 Ferenc József a koalíciós ellenzék 1905. január 26. és február 4. közötti választási győzelme ellenére nem volt hajlandó a győztesek köreiből miniszterelnököt és minisztereket kinevezni. A Kossuth Ferencet is egyeztetésre és alkudozásra Bécsbe invitáló király - nem törődve a parlamenti többséggel - 1905. június 18-án báró Fejérváry Gézát nevezte ki miniszterelnökké, aki jelentéktelen, párton kívüli politikusokból toborozta szakminisztereit. Ez ellen a „darabont kormány” ellen hirdette meg az ellenállást a győztes koalíció, megtiltva a megyei adminisztrációban dolgozó hivatalnokoknak, hogy a kormány utasításait végrehajtsák. Az ellenállásnak ez a formája együtt járt azzal, hogy a hivatalnokok fizetését a kormány megvonhatta. Ettől való félelmében vizsgálta meg a maga módján Krasznay Péter, hogy a fizetésen kívül milyen megélhetési alapra építhetik maguk és családjuk jövőjét a dzsentri hivatalnokok. Az említett 1895-ös Gazdacímtár visszaigazolta adatok alapján úgy találta, hogy fizetés nélküli megélhetésük teljesen reménytelen.

29