Krasznay Péter naplójegyzetei 1861-1916 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 38. (Nyíregyháza, 2010)

Takács Péter: Egy Szabolcs megyei honvéd-szolgabíró gondolatai a magán- és közéletről 1830–1916 között

volna. Mint a vallását, olyan hűséggel és rajongó hittel őrizte a forradalom és szabadságharc vállalására sarkalló eszméket.

Ebben az élet minden mozzanatát uralma alatt tartó, változó, forrongó, átmeneti állapotban - a korosodással együtt érő és szelídülő mentalitásban benne volt a megbocsátás, a világ dolgainak lázongás nélküli elfogadása. Az örökkévalóság felé tendáló lelki és értelmi nemesedés mellett azonban volt egy állandó, egy megingathatatlan, egy percig sem változó, egy felülírhatatlan érték Krasznay Péter életében: ez 1 848—1 849 volt! Ez utóbbiból is mindenek felé magaslott a honvédélet. A maga bátorságából szerzett hadnagysága. Kiirthatatlan és kikezdhetetlen érzelmi azonosulás volt ez a nemzeti függetlenségért küzdő katonasággal és harcterek világával. Ebbe a világba ő fiatalon, kényszerítés nélkül, önakaratából lépett be. Vérét és életét kínálta a haza oltárára, olyan eszmékért, amelyeknek a könyörtelen változtatást és társadalmi értékrend-módosulást követelő lényegét talán maga is csak részben értette, s csak részben fogadta el. 1 848-1 849 függetlenségi harcának embert és nemzetet emelő jóságában, magasztosságában azonban úgy hitt, mint a legbigottabb katolikusok normarendjét követők hisznek a Mennyországban. Nemcsak az árulkodik a honvédélet iránti már-már vallásos átszellemültséghez hasonlatos rajongásáról, hogy naplójának legaprólékosabban kidolgozott fejezete a 1 O-dik és a 48- dik honvédzászlóaljban eltöltött 16 hónapnyi idő. A 86 évet bemutató öt füzetből és 16 lapból kevés híján két füzet foglalkozik életének közlegényi, szakaszvezetői és hadnagyi cselekményeivel.12 Ezen emlékek ápolására - nagy létszámú családja eltartása mellett — sem időt, sem anyagiakat soha sem sajnált áldozni. Valamennyi — számára elérhető távolságban elhunyt — honvédtiszt temetésére elment. Azok sírjára letette az emlékezés koszorúit. Emlékiratán gáncs nélküli lovagokként csak Rakovszky Sámuel őrnagy, majd ezredes, és bátyja - Krasznay Gábor honvédszázados — vonulnak végig. Kétely nem támad velük kapcsolatban. Féltékenység sem. Vonakodás és töprengés nélkül fogadta el bátyját a Szabolcs megyei Honvédegylet vezetőjének. S talán egyedüli volt a megyei tisztviselői karban, aki őszintén akarta, és cselekvő munkálkodásával 1902-ben fel is állíttatta Rakovszky Sámuel síremlékét. Kossuth koporsójára éppúgy ráterítette a 48-dik honvéd zászlóalj Dégenfeld grófnő hímezte zászlaját, mint a Lengyel- és Törökországból hazatért kuruc hősök tetemére. Ott lobogtatta minden országos honvéd-rendezvényen. Harcos honvédként megtagadta a zászlójukat rendjellel felékesítő Görgeyt, és a csatatértől — mint ördög a tömjéntől — reszkető Kossuth-fantázia képeibe öltöztette a honvédek hősiességét. Tiltakozás nélkül fogadta el Kossuth Ferenc dicsekvését arról, hogy hatéves korában őt is honvéd egyenruhába öltöztették, és hadnaggyá avatták. Ez az értéktranszponálás és önbecsapás odáig fajult, hogy az 1 870-es évtizedre beleringatta magát egy csalóka álomba. Naplójegyzeteiből kiolvashatóan elhitte és másokkal is elhitetni kívánta, hogy a szabadságharc kudarcos szomorúságát nem a császári és cári seregek túlereje okozta, hanem Görgey tábornok és Aschermann ezredes árulása.13

A szabadságharccal kapcsolatos „viszonyáról” árulkodik az is, hogy egyetlen hatalomnak sem lesi-figyeli annyira a külpolitikai, diplomáciai és harctéri szereplését, mint a cári Oroszországnak. Az 1 878—1 880-as, majd az 1 91 2—1 91 3-as balkáni konfliktusok épp olyan élénken foglalkoztatták, mint az 1 905-ös orosz—japán háború. Ez utóbbi háborús

12 Takács Péter: „az én csekélységem is befolyást gyakorolt...” (Krasznay Péter visszaemlékezései 1848— 1849-re.). In: Szabolcs-Szatmár-beregi Levéltári Évkönyv, XIV. Szerk. Galambos Sándor - Kujbusné Mécséi Éva. Nyíregyháza, 2000. 63-74.

13 Takács Péter: „...én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom” História, 1986. 1. sz. 32-33. (a továbbiakban Takács, 1986.)

18