Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

Naponta ismerősb lőn a Város ritkaságival, naponta othonosb a sétányokon, baráttya mindenhova elkéséré s ismerősöket szerze számára, annyira hogy ifjú utasunk újulni érzé magában az életet, s elhatározá néhány holnapot tölteni ott - különössen a séta helek illatos berkeikkel s hűs ernyőikkel bűvölék el őt, legédesb élve volt az alkonyon azokközt mélázni. Egy napon baráttyával élvezé a gyönyörteli sétányokat, s végre egy lugasba tértek be, - „oly kelemes itt az ülés s a kilátás", mond az egyik, „s ha még Városunk hölgyei ki jőnek, akkor még kétszeressen az lesz", jegyzé meg a másik, szemeit végig futatva a látkörön. Nem messze ép egy akácz kerek (?) mögül két hölgy lépe ki, hasonló nyúlánk termetök testvéri egységet árúla el, öltönyeik sötét nyári szövete fél gyászt jelentő, fejökre széles svaiczi kalap bomla le, hosszan le lengő fekete szalagokkal ékítve, könyű szellőként lebegtek el a lugas előtt elkanyargó séta úton, oly közel e lugasban rejtező ismerőseinkhez hogy élnem kerülék figyelmöket; „de angyali hölgy aza túlsó" figyelmezteté baráttyát Zilah, „nem de" folytatá „kilátásunk remekűlni kezd?" „Ismered e hölgyeket?" „Nem." „Egek e hölgy ismerős, arczát nem látám, de a termet nem csal, óh ha ő, jőj Zilah kövessük őket" szavai után hévvel ragadá meg baráttya karját, majd nem ki hurczolá őt a lugasból, „jőj jőj, ismétlé szenvedéllyétől zaklatottan, „amot mennek, de csendessen késérjük hogy megne riadjanak." „Hagy el barátom" szabadkozék Zilah, „e nyomozást magad is meg teheted, a hölgyek idegenek előttem, hidd nem szeretem magamat gyanússá tenni, s főleg lappangni nem szokásom valaki után." „Mindenekre kérlek egyetlen barátom, most csak most ne hagy el" esdekle a tudni vágyó, „amot tűnnek el siessünk, még látom kalapjaik teteit a lombokon keresztül" - s erejének minden tehetségivei kapaszkodék baráttya karjába, s rohana előre, míg emez menekülni törekvék, minden léptin vissza tartá őt, s a két ifjú között majd nem harcz keletkezet, egyik előre másik hátra tört, végre midőn a hölgyek egy igen látható helen, mint láczék egy tó partján leültének, meg álapodék a rohanó, s nyakába hanyatla baráttyának, „ő az" mond örömtől remegő hangon, „ő az kit keresek, nézd Zilah, mily gyönyörű, nézd őt de ne légy szerelmes hogy eine csábícsd őt, előbb ölj meg engem, s akkor teheted, vagyis akkor se, óh ne neis néz rá inkább, de azért ne hagy el engem, hunyd le szemed s köves hozzá, most szólj mit tegyek - le borúllyak e előtte - vagy karomba zárjam őt?, jőj légy tanúja boldogságomnak." „Ne jácz komédiát barátom, avagy őrjöngsz? úgy félnem kell tőled, előbb féltés gerjedt benned majd ismét hívsz, s én ha elmegyek, s a nő oly szép mint minőnek elmondád nem maradok