Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

kényszeríté menni a remegőt, - véletlen vagy csel hozá e az érkezőt kétséges volt még, ő alig tudá őt üdvözölni, - s szavakat találni mikkel vendégének tartozót, „Hol Atyám?" kérdé üdvözléssé után az érkező. „Ön Attya?" álmélkodék a leány, nem értem Önt. „Atyámat láttam néhány perez előtt ide bejönni". „Csalódik" válaszolá Ilda hidegen. „Tehát nem is volt itt Atyám?" „Miolta eszemet bírom nem, - vagy tán csalódom - nem Szilérihez van szerencsém? „A szerencse engem boldogít - én nagyon rég akarám tiszteletemet tenni Kegyednél" - habozék az ifjú, s nem távozott. „Mit jelent e rögtöni vissza térés?" kérdé Ilda, „mint haliám elutazott ön". „Almodról valék elmenendő, Atyámal látogatám meg minap Almaiékat kik a két napra lemarasztának mit hon kelle még töltenem, s mivel a megválás váratlan volt vágyam vissza kényszeríté még - egy tárgy bű erővel vonzót vissza" - s itt meg akadt az Ifjú érzelme arczában szökteté vérét egyet lélekzet s szemeit földre szegezve vállá meg nevét a bűvös leánynak oly elhaló hangon mintha legnagyobb vétkét rebegné ki. Ildának gúny mosoly vonúla el ajakin sértet keble ez emlékeztető szavakat bírta csak hallatni - „ha jó emlékszem ön Atyát jöt keresni nem de?" „Bocsásson meg ezen ártatlan cselért, zavart valék s Kegyed oly szigorú arczal jelent meg előttem, - magam is csodálkozom merényemen - - de egy eszme bátorságot adott t. i. ha szívem meg vetetik is - legalább nem fog dobogni oly nyugtalanul, s nem fog vissza vágyni többé. Almodon azt mondám hogy hon feledet csigáimért jövök, - nem de e nap meg taníta füllengetni? ha czélom elérhetlen leend e vétkeimnek fogom tulajdonítni." Ilda kitérőleges válaszokat ada az Ifjúnak, hideg nyugalommal folytatá a társalgást, s hogy a beszéd tárgyának más fordulatot agyon virágos kertjébe híva be vendégét, - sokat csevegtek a virágokról, miknek Ödön minden bimbajából szerelmet fejtegetet, sok gyönyört talála az ápoló kéz nyomain, minden bokorka árnyába boldogságot vélt rejtezni, társalgássuk perczről perezre bizalmasb lőn, szavaik öszhangzóbbak tekintetök sugárzóbb - végre virágiból kért az Ifjú néhányat, Ilda készségei tellyesíté kérelmét, át nyujtá a kedvencz virágiból kötőt bokrétát - az ifjú kebléhez szorítá, „Mi mint észre veszem hasonlag rokon szenvezünk a virág kertészetben, ön is szereti a virágokat?" kérde Ilda. „E virágokat imádom, - e virágok velem hervadnak egykor síromban" válaszolá az ifjú. „Ha e hely jelenleg sírrá alakulna nem de - akkor hiszem" -