Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

Midőn olvasónőmmel meg ismertetem Ödönt, regényünk hőssét, sorsával helyzetével vágyaival s szenvedéllyeivel, térjünk most tehát Förster Ildához, képzelmünk kegyencznőjéhez, kit a fent említet után kel ismernünk, kik egy mást követve mint testvér csillagok folytatják pályájukat regényünkben. Kedvencz helén kerti lugassába ült a hölgy, márvány homloka, halvány arczai s kebléből egy egy ki törő sóhaj belső nyugtalanságot árulának el, nagy sötét szemeiben köny ömle el, mely gyorsan elis tűne pilláirúl, olykor félre hajtá le lengő szőke fürtéit sohse érzé őket oly tolakodóknak mint jelenleg, homlokáról víz csöppeket törölt le - a lyánka küzdeni láczot valamivel, - igen ő magával küzdőt, ön szívével vívót harczot - de csügedve hanyatla le mert küzdelmei hajó törést szenvedének, sohse érzé magát oly gyöngének oly erőtlennek, ő ki máskor szilárdul le küzdte érzelmeit most nem vala képes ellent álni hajlamának, mely billincsbe vonta őt - érzé hogy szíve fogva van, érzé hogy e billincset bár mennyi küzdelmei daczára se oldhattya le arról, első szerelme hevével szerété az ismeretlen ifjút, oly lelket emelő s mégis oly gyermeki szenvedéllyel, - s ő csak egyszer se keresé fel őt magányában gondolkozék Ilda, s ez fojtá le reményét, ez hervasztá liliom arczait, - ő öröklé tán szüléi gőgjét - ő el kerülte a szegény leányt, ah mért is kelle őt látnia mért ingerié gyakori üdvözlésseivel képzelmeit, szét tépte szívét, s elment a nélkül hogy áldozatjára vissza pillantot volna így tépelődék a bús leányka, s lelkének minden tehetségéből iparkodék eszményképét szívéből vastag vonalakkal törülni ki de hasztalan - a kedves arcz el leplezhetetlenül lebeget szívébe mit ki irtani többé nem lehete. Két nap mula el, hogy az ifjú Szilérit elutazni látta Attyával, kit hihetőleg Oskolai pályája folytatássa véget vélt elmenni. Azonban csalódot - mindenki csalódot - s ó mi boldogító az ily csalódás. - Még hölgyünk kertjében sóhajt, lovagot látunk sebessen közelgni, csattogva hordja a szellő kis kalapja szalagjait, a felvert por tündéries fellegbe burkolja őt s olykor láthatlanná teszi körrajzát. - Hidegen tekinté meg Ilda a dobogást, s egykedvűleg szemlélte a porba fulladó utast, de mint közelgni lattá remeget, s halványult, mert a lovagban ismerőst vőn észre, ah mi meglepetés - álmodik e a leányka vagy valót lát? a lovag Attya udvarába ugratot be, ő az! de mely eset kényszeríté őt hozánk jőni, megfejthetetlen - tünődék Ilda, ő elutazót - s most vissza tér, és ide!? A szemeim nem csalnak, de nem nem - ő - s nem más - ó egek mint remegek! hogy kell őt üdvözölnöm - már leszált lováról - mily fenséges termete - óh Ég mért csigázod fel érzelmeimet! - - s még Ilda zajongó keblét csillapítá, az alat nyájas köszöntés üdvözölte őt az udvarról, az illem s egy belső ösztön elébe