Fazekas Rózsa - Kujbusné Mecsei Éva: Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 18. (Nyíregyháza, 2000)
ÉPÍTETT KÖRNYEZET
cséré — a régi formájukat nemcsak kívül, hanem udvaraikban is boltíves, vastagpilléres folyosóikkal. Általában az utolsó fél század sok apró változtatása ízetlenítette az utcák régies hangulatát. A várfalakon kívül folyt a gazdálkodás, a kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben, szántóföldeken és természetesen a bányákban s erdőkben. A várfalak eltűnésével aztán szabadabban lélegzett a város, és jobban belesimult külső gazdasági területébe. Ez délre majorokból s a tőkési dombok felé szántóföldekből, „posztfundusokból" állott, ahogyan a várfalakon belüli háztulajdonhoz tartozó külső nagyobb telkeket nevezték. Nyugatra és északra kertek, rétek, gyümölcsösök, szőlők terültek el, s a nagybányai gazdák különösen — és méltán — büszkélkedtek gyümölcseik kitűnőségével. A gyümölcskultúrát és kereskedelmet nagyban előmozdította a múlt század 90-es évei táján alakult Gazdasági Egyesület. A szőlőhegyek tetején és hátsó völgyeiben óriási szelídgesztenyefák egész erdeje terült el, régebben a város büszke ritkasága. Az újabb gazdálkodás nagyrészt pusztulni hagyta, némelyek kivágták a táj ez ékességét — nem találták eléggé jövedelmezőnek. A gyümölcsfák és gesztenyések fölött kezdődtek aztán a hegyek hátán a végeérhetetlen erdőségek, csak a város határában mintegy 30 000 hold. Ezekben a tölgy és a bükk uralkodik, a magasabb övezetben itt-ott újabb ültetésü fenyőerdők sötétebb foltjaival tarkázva. Az erdők alatt, a hegyek mélyén arany és ezüst terem, ólom, réz stb. kíséretében. Ennek a gazdagságnak a statisztikai adatait részletezni nem tartozhat feladataim közé, de annyi bizonyos, hogy a város és környéke legfőbb gazdasági jelentőségét a bányáknak köszönhette. Ezeket az államkincstár bányaüzemei mellett ma is a magánbányászat igyekszik kiaknázni, és a múlt század 80-as évei óta állandóan és egymást felváltva több külföldi bányatársulat is, franciák, angolok, németek. Egyébként a mindennapok a város életében úgy folytak, mint másutt. Itt is volt munka és gond, és megvolt mindenkinek a maga baja. De volt bor is, jókedv és dalolás. A fiatalság itt is mulatott, cigányozott, udvarolt és házasodott. Az öregurak kártyáztak és politizáltak. A gazdák elégedetlenkedtek az időjárással. Eközben pedig a hegyek haragosan zöldelltek, s az ég olyan kék volt, mint Nápoly fölött, a déli napfény fehéren szikrázott, mint Afrikában, és nyári alkonyatokon a felhők olyan ünnepi pompában vonultak fel, mint sehol a világon. Legalábbis így mondták a festők. Nagybánya múltjának még egy hiteles tanúját idézem itt végül, azt a helyet, amely elporladt emberek emlékét őrzi, és az élőket pihenni hívja szüntelen: a temetőt. A református és lutheránus együtt egy kies domb oldalát borítja, és az élők vidám sétahelyére, a Széchenyi-ligetre néz. A másik, a görög katolikusoké, a Klastromrét sarkában, gyümölcsfák és szomorúfüzek alatt búvik meg. A harmadik, a legterjedelmesebb, a római katolikus temető a város délkeleti szélén, lapályon terül. Mind a három versenyez egymással a táj romantikus szépségében és a bánatos hangulatban. A sírok végtelenje hullámzik mind a háromban, és a régiek, az elfeledettek már a földbe simulnak. Töredező sírkövek, féloldalra dőlt fakeresztek feliratai őrzik alig olvashatóan a régi neveket... mind, mind magyarul. Magyar feliratok ismétlik sok ezerszer az élők és holtak vágyát és hitét: a békességet és a feltámadást. És némán hirdetik, hogy a nemzetek életében az élő nemzedék csupán egy láncszem, amely a múlt öntudatát és a jövő akarását összeköti.
