Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

— Az Úristen tudja — hát így áll a mutatója! Kezét, mint a madárijesztő széttárta, hahotázó munkások pedig megállapították, hogy háromnegyed három lehet. Nagy Ferenc gyűjtése Volt szegény, lesz is - tartja a bölcs mondás. Valóban, minden falunak megvoltak és megvannak ma is a maga szegényei, elesettjei. Kit a sors csapásai tettek azzá, kit a felelőtlen, csak a mának élő magatartása. Borcsa rosszhírű nő volt. Rengeteg gyerekével a falu központjában lakott az italbolt szomszédságában. A gyereksereg ott téblábolt legtöbbször az iddogáló emberek körül. Egymásra nemigen hasonlítottak, mind-mind más apától származott. Egyik a kocsmáros hajszínét hordozta, a másik orrával a tejbegyűjtőre emlékeztetett, a harmadik villogó szeme a kisbírót idézte, és így tovább. Borcsa gyerekei nyáron csak-csak elvoltak. Pucéron, egy szál madzaggal a derekukon szaladgáltak az úton. A tél azonban mindig megviselte őket. Hónapokig ki sem bújtak az egyetlen fűthető szobából. Megesett rajtuk a szíve a falu vezetőinek is, így hát a tanács elnöke, akit mindenki csak Pista bácsinak hívott - látogatóba ment Borcsához. — Te, Borcsa — kezdte — itt ez a sok gyerek, gyermektartást meg egyikért sem fizetnek. Mondd meg melyiknek ki az apja, bepereljük és a tartásdíjból mindjárt könnyebben fogsz élni. Borcsa azonban csak a fejét rázta: - Hova gondol Pista bátyám - mondta. Hát kell a becsület máskorra is!