Nagy Ferenc: Rétközi anekdoták - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 5. (Nyíregyháza, 2004)

Az '50-es évek első felében a falvakban szigorú vágási tilalom volt. A kormányzat a tilalommal is biztosítani akarta, hogy a gazdáknál felnevelt jószág a beadási kötelezettség teljesítését szolgálja, közvetve pedig a városi lakosság ellátását, illetve a háborús jóvátételt. A szükség persze találékonnyá tette az embereket. Hamar megtanulták, hogyan kell a szomszédok kíváncsiságát kijátszva a kemencében megperzselni a disznót, kora hajnalban megnyúzni a malacot, bárányt és szalmával kitömött bőrét elásni, mintha természetes módon pusztult volna el. Volt törvényesen engedélyezett vágás is. Ilyen esetben azonban a gazdának bizonyítani kellett, hogy a jószág tartásra alkalmatlan, mert öreg vagy gyógyíthatatlan beteg, esetleg a lábát törte. Mindezt egy tanácsi ember személyesen ellenőrizte és így adta ki a vágási engedélyt. Dombrádon sokan foglalkoztak birkatenyésztéssel, lett volna hát bőven mit vágni. Amíg azonban az emberek féltékenyen lestek egymást, nemigen mertek vállalkozni rá. Híre ment viszont a faluban, hogy a Birkás Tóth Jóska el tudja intézni az engedélyt. Volt ugyanis a nyájában egy öreg kos, amelyik ugyancsak rászolgált a tartásra alkalmatlan jelzőre. Fogai már kihullottak, valami bőrbetegség következtében már csak itt-ott volt gyapjú a hátán és ráadásul még sántított is a szerencsétlen pára. Birkás Tót kis ellenszolgáltatás fejében mindig annak adta kölcsön, aki éppen vágni akart. A tanácsi ember megszemlélte a jószágot és megadta az engedélyt. Persze nem az öreg kos került a kés alá, hanem jó húsban lévő társa, ő pedig járt házról házra. Mesélték, annyira megszokta ezt a szerepet, hogy ha aktatáskás embert látott, már tátotta is a száját.